Főkép

A kifejezetten csalódáskeltő Vaticanum olvasása után félve vágtam bele az Életjelbe, de megnyugtató módon ez a kötet a vártnál valamivel jobban sikerült. Már önmagában szimpatikusabb számomra az, amikor valamilyen természettudományos téma kerül a kötetek fókuszába, és ráadásul a jelen történet talán az első, ahol Tomás Noronha karaktere igazán tanácstalanul áll a szerep előtt, amit kiosztanak rá, hiszen még a szokásosnál is irreálisabb elvárásokat támasztanak vele szemben. Tomás természetesen bármilyen helyzetben helytáll végül, ahogy egy modern Indiana Joneshoz illik, de érdekes volt az amúgy túlontúl magabiztos és pökhendi karakter megingásáról olvasni. Nem beszélve arról, hogy most tesz a legkevesebbet hozzá az aktuális küldetés sikeréhez, sokkal inkább csak galibát okoz…

 

A tematika ezúttal a Földön kívüli élet, illetve a kapcsolatteremtés kérdéseit járja körül a Santostól már megszokott stílusban: jöhet bármilyen tragédia, katasztrófa, szükségállapot, mindig van még idő egy-két órát filozofálni az élet és a világmindenség nagy kérdéseiről bárkivel, akivel Tomás aktuálisan összefut. Ezeket az eszmecseréket továbbra is nagyon élveztem, a kérdésfeltevések most is találóak, mint mindig, engedik és biztatják az olvasót továbbgondolkodásra.

 

Kedvcsinálónak talán az alábbi kérdéseket sorolnám fel a teljesség igénye nélkül: van-e élet a Földön kívül? Ha igen, egyáltalán milyen életformára kell gondolnunk? Felfogható-e egyáltalán emberi ésszel egy teljesen más struktúrára épülő életforma, vagy éppen az a működés, amit emberként civilizációnak neveznénk? Hogyan, milyen nyelven lehet kommunikálni egy ilyen teljesen ismeretlen és a lehető legkevésbé antropomorf valamivel? Áthidalható-e egyáltalán egy  akkora fejlettségbeli különbség, mintha nekünk hangyákkal vagy még egyszerűbb lényekkel kellene tudnunk értelmesen kommunikálni? És ha egyáltalán létrejöhet a kommunikáció, vajon mégis miről lehetne vagy kellene beszélni?

 

Sajnos, úgy érzem, a cselekmény kapcsán Santos most még inkább olyan fordulatokhoz nyúl, amelyeket nem ártott volna kicsit alaposabban átgondolni, mert bizony olyan ordító logikátlanságok kerültek a jól megfontoltnak beállított döntések mögé, amin nehéz továbblendülni az amúgy olvasmányos történetben, némelyik bizony egészen dühítő… Viszont ezen a ponton meg kell követnem magam, hiszen ha körülnézek a jelenben, sajnos egyre kevésbé tűnik irreálisnak, hogy akár a könyvben leírtakhoz hasonlóan teljesen érthetetlen módon történnének bizonyos dolgok egy esetleges kapcsolatfelvételi kísérlet esetén, illetve a kötetben kifejtett korábban már a valóságban is megtörtént kísérletek leírása is sajnos ezt támasztja alá.

 

A karakterdrámák már-már egészen parodisztikusnak hatnak, de itt szintén fennáll a lehetősége annak, hogy egyszerűen csupán tőlem áll annyira távol a karakterek jelleme és gondolkodása, hogy nehéz valóságosnak elképzelnem az adott jeleneteket, mindenesetre számomra a legtöbb nagyon abszurdnak érződött. Különösen szórakoztató volt olvasni, ahogyan a csélcsap Tomás próbál megváltozni, megbízható vőlegény lenni és nagy küzdelmek árán ellenállni a magyar tudósnő igen agresszív közeledésének – nem árulom el, hogy vajon sikerül-e hűségesnek maradnia menyasszonyához, de kíváncsi lennék, vajon az olvasók mire tippelnének a könyv olvasása előtt.

 

Megbánni természetesen nem bántam meg ennek a kötetnek az olvasását sem, hiszen a témaválasztás újra különösen érdekes volt. A legerősebb pontja számomra a végkifejlete a történetnek (nos, itt nem a személyes szálra gondolok), hiszen talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy konkrét válaszok természetesen még kevésbé vannak ebben ez esetben, mint bármelyik korábbi hasonló Santos-kötetben. És a lezárás viszont nem is lehetett volna profibb, mert hiába a sok teljesen irreális történés, meglepően realista választ ad arra a kérdésre, hogy vajon egy ilyen típusú találkozás esetén mire is számíthatunk? Mennyi mindent tudunk kideríteni, megérteni egy idegen fajból egy röpke találkozás alkalmával? Úgyhogy ezért a momentumért én kifejezetten hálás vagyok ennek a regénynek.

 

Sok kötetes szerzők esetén pedig nem példanélküliek az esetleges hullámvölgyek, Santos sem kivétel, korábban is sikerültek már a tőle vártnál gyengébben kötetek, de eddig mindig alkotott újra nagyon jót, így most is bízom benne, hogy visszatalál majd arra a színvonalra, amiért megszerettem. Közben nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Tomás Noronha történeteivel párhuzamosan fut jelenleg egy másik sorozata is, melynek magyarul legutóbb megjelent kötete, A középső birodalom lesz a következő olvasmányom, és ami a megelőző két rész alapján viszont Santoshoz képest is igen jónak ígérkezik. Talán a szerző is jobban élvezi most ezeknek a történeteknek az írását, hiszen a legutolsó regénye, a The Governor’s Lover is ezt a sort folytatja – bízom benne, hogy ezt is hamarosan olvashatjuk majd magyarul.