Főkép

„Mi is ilyen maszat vagyunk.”  Talán ez az a mondat az Órák anyám szobájában című kötetben, amivel azonosulni tudunk, és jól jellemzi Tanja Stupar-Trifunović horvátországi születésű boszniai szerb költőnő első regényét.

 

A műben az elbeszélő(nő) regényt ír. Vagyis éppen nem megy neki az írás, nyugtalan, álmatlansággal küzd. Végül hátrahagyja családját, elvonul rég meghalt szülei elhanyagolt, üresen álló tengerparti házába, hogy tudjon dolgozni.

 

Elkezd élni a házban, birtokba veszi a ház körüli száraz édent a satnya gyümölcsfával, vizet hord a kútból, virágot ültet. S közben egyre hallja anyja szavait. Szellőztet, takarít, könyveket, feljegyzéseket, fényképeket rendezget. Az egyiken anyja kislányként egy kőfal előtt vár valakire. Azonosságot fedez föl az elkapott pillanat és saját életének egyik helyzete között. Ezután az azonosságok más vonatkozásokban is felmerülnek, végül félreteszi az eredetileg tervezett regényt, új munkába kezd. S lassan kibontakoznak előttünk három női generáció sorsának legfontosabb vonatkozásai: nőiség és anyaság, szerelem és házasság. És az idő, ami szigorú keretbe foglalja az életüket.

 

Mindenképpen előnyére válik a műnek, hogy – bár természetesen nem lehet teljesen elszakadni tőle – nem a térség viharos történelmi múltját jeleníti meg. Inkább belső történéseket, érzéseket, állapotokat mutat be. Az írást mint alkotó tevékenységet állítja a középpontba, anya és leánya szövegeinek összekapcsolásával. A nők társadalmi létének problémái valamelyest egyetemes jelleget is kapnak a világirodalom nagy lázadó nőalakjainak, Bovarynének és Anna Kareninának sajátos felidézésével. Pedig a női szerepekről talán már nem is lehet semmi újat mondani – és úgy érzem, az írónő sem tud.

 

Amiben újat mutat, az az érdekes forma. Érdekes azért, mert maga a mű a regény idejében teremtődik. Figyelemmel kísérhetjük szövegének alakulását. Az elbeszélőt olykor felváltja az anyja, de megszólal a lánya is. Néha terjedelmes szövegek kerülnek bele, mint az anya feljegyzései, vagy az elbeszélő részletes, párbeszédekkel élénkített emlékei, máskor egy-egy mondat ismétlődik újra és újra. S ezek mind egymásba játszanak, néha nem különülnek el élesen, talán az írói szándék szerint „maszatolódnak”. Ez az építkezés emlékeztet kissé Lydia Davis A történet vége című regényére, de annál sokkal líraibb ez a szöveg, s míg abban erőteljesen érvényesül az önirónia, itt inkább a mély, borongós, szlávos érzelmek áradnak. Ez utóbbitól végtelenül lassúnak tűnik az amúgy sem túl fordulatos cselekmény.

 

Az emlékezés- és reflexiófolyam hullámain a regény szinte váratlanul készül el, az elbeszélő sorsa pedig megváltozik. Mintha megszabadulna a térségre jellemző módon anyáról leányra öröklődő depressziótól, és mintha nem is örökítené tovább: az ő lánya már nem a magányát és rosszkedvét viszi a tengerparti házba, hanem a barátait, lazítani. És mi, olvasók is megkönnyebbülünk…