Pókember: Idegenben

A nappali polcán porosodó Kandi-lapok képregénygyűjteményen végigfuttatva az ujjam elmerengek a dolgok alakulásán. Vajon gondolta-e a tavaly novemberben, kilencvenöt éves korában elhunyt Stan Lee, amikor saját stagnáló bizniszét felpörgetendő eladta a hálóhintázó fotóriporter Peter Parker karakterének jogait a Marvel Comics-nak, hogy sok évvel később Hollywood talán leghíresebb kameószínészeként írja be magát a történelembe? És most, hogy az idős mester vendégszereplései egy időben fejeződtek be a Bosszúállók-sorozat első generációjának sikerszériájával, ki menti meg majd a világot?

Ki más, mint a Pókember, Hollywood örök feltámadóművésze, aki a való életben ugyanúgy hajlik (és sosem törik), akárcsak a vásznon. Nekem eddig az volt az érzésem, hogy szegény hálóvető úgy keresi a megfelelő storyline-vágányt, mint ahogy a kádba esett kaszáspók küzd a felszínen maradásért. Alig öt évvel azután, hogy Sam Raimi rendező bedobozolta az utolsó tekercset az enyhén szólva röhejes „sötét” Peter Parkert a világra szabadító Pókember 3 után, máris újráztunk Marc Webb-bel (ér észrevenni, hogy a webb egy b-vel írva magyarul hálót jelent), aki a 2014-es A csodálatos Pókember 2-vel sajnos úgy tűnik, túl sok mindent akart egyszerre elmesélni.

Az orrlógatásra azonban nem sok időnk maradt, ugyanis 2017-ben érkezett is a Pókember: Hazatérés, amit megelőzően a pelyhes állú új Peter Parker már ugrabugrált egy sort a 2016-os Amerika Kapitány: Polgárháborúban, csak hogy senkit se érjen hidegzuhanyként a karakter legújabb definíciója. A „re-re-reboot” Pókember animációs kistestvéreinek még egy Oscar-szoborral is sikerült elszökellniük idén februárban (Pókember: Irány a Pókverzum!), így talán nem túlzás jeleznem, hogy ha a Disney már megint a „jóból is megárt a sok” tézist igyekszik bebizonyítani, mint a Star Wars-szal, akkor óvatosan lépdeljen tovább.

Az Idegenben ráadásul a Bosszúállók: Végjátékot követő első installációként igen nehéz helyzetből indul. Az a film ugyanis az összes hibájával együtt grandiózusan zárt le egy sok éve terebélyesedő, epikus ciklust, egyben bebizonyítva, hogy van az a mennyiségű látnokzsálya, amit elszívva a Marvel alkotói egy földönkívüli gumiember történetét, aki kavicsokat gyűjt egy tömeggyilkos kesztyűre, szívszaggató drámává képesek nemesíteni. A jó hír az, hogy a Hazatérést is jegyző Jon Watts filmje nem is próbálkozik bármiféle újrázással, ehelyett követi a már kitaposott új film-új zsáner Marvel moziverzum-formulát.

Ezúttal az osztálykirándulós tinifilmek bugyraiban merülünk el az archetipikus „Á-nak B tetszik, de C folyton bekavar”, vagy az „X és Y egymás tökéletes ellentétei, tehát összejönnek” sémákkal. Talán felesleges mondanom, hogy az osztályfőnök kétbalkezes, hogy a történetbe belekeveredik egy titkos terrorelhárító szervezet, a főhős kiléte pedig titokban kell maradjon, mert még a végén a kedves olvasó azt hiszi, Richard Grieco 1991-es remekéről, a Spionfiókáról írok.

Az Idegenben erőssége, talán kijelenthetem, hogy nem a történetében rejlik, habár „Marvelesítve” látni ezt a formulát üdítően szórakoztató. A színészeket és a látványt azért nem dicsérem meg, mert úgy gondolom, mára alapvetés egy ilyen alkotásnál, hogy vagy kiválóak, vagy hozzák az elvárhatót. Érdekes viszont látni, ahogy az egyes karaktereken folyton csavarnak az írók, hogy filmről-filmre érdekesek tudjanak maradni.

Nick Fury-t (Samuel L. Jackson) eddig sem jellemezte a rózsaszín csillámporos optimizmus, de most egy körmösosztás-rekorder gimnáziumdirektor szigorával náspángolja verbálisan szegény Peter-t. Marisa Tomei May „nénijét” idézőjel nélkül pedig szégyen lenne leírni: üde és friss a jelenléte a vásznon, személye finom ellentéte a Ben bácsit kiheverni képtelen, küszködve helytálló özvegyének. Tom Holland Pókembere esendőségében szerethető, de nem lúzer (ugye, kedves Tobey Maguire?) és jól hozza az öt év kényszerszünet után kissé túlkorosan az iskolapadba visszakényszerülő, lélekben kamaszként megrekedt szuperhőst.

Talán a lassan felpörgő akció miatt hittem, hogy különösebb jellemfejlődés nélkül „ússza meg” ezt a kalandot Peter, de mekkorát tévedtem! Igazán csak a stáblistát követő jelenet után tudtam meg, mekkorát... MJ (Zendaya) morbid megjegyzései viccesen mutatják, hogy a lány is kilóg a sorból, kettejük románcának ötlete nem légből kapott, Jake Gylenhaal, mint Mysterio pedig… nos, korrekt. Ő egy remek színész, de ne várjunk most tőle újabb Éjjeli férget. Azok közt a keretek közt dolgozik, amiket kapott, azonban határvonalak közt csúcsra tud járni. Neki hála egyébiránt kapunk egy kikacsintást a multiverzum felé, ami lehet a rajongóknak szánt jutalomfalat, de akár utalás a sorozat jövőjére is. Kíváncsian várom!

Három észrevétel még a végére, amolyan szendvicsféleségbe rendezve a negatívumok közt a pozitív kicsengést. Nem, nem nevezzük el pitty-nek a Thanos-pusztítás során elpárolgott emberek jelenségét! Értem én, hogy ezzel is magunk mögött hagyunk egy korszakot annak minden komorságával, az is megvan, hogy inkább kamaszfilm ez az epizód, mint bármi más, de ez így rettentő bugyuta. Kettő, és ezért viszont hatalmas piros pont a készítőknek: már megint sikerült egy olyan főgonoszt alkotniuk, aki rétegelt, és motivációjában messze túlmutat a „mindenki haljon meg, és akkor jó lesz” gondolatiságon. Mást hoz, mint a túlnépesedés ellen sajátos módszerekkel küzdő, kibikkantott földönkívüli, ő ugyanis attól függetlenül bölcs, hogy moralitásában romlott (míg Thanos-nál a kettő együtt alkotott filozófiát). Hogy ne lőjek le senki számára kulcsmomentumokat, a négy elementális lénnyel (föld, víz, tűz, szél) szembeni harcra reflektál antihősünk a következőképpen: az emberek élni akarnak, és bármi elhisznek… még azt is, hogy a természet erői megfékezhetőek, tehetjük rögtön hozzá fejben, anélkül, hogy ezt a szánkba rágná a film. Fontos, és rendkívül időszerű gondolat. Három, és ezt a fordítóknak, forgalmazóknak címezném: Idegenben, most komolyan? Európa közepén, idegenben? Értem, a szereplőknek ez másik kontinens, de még a Pókember: Osztálykirándulás vagy a Pókember: Távol Amerikától is befogadhatóbb lett volna nekem innen ülve, pedig aláírom, elég gyenge címek…

Persze a Marvel-rajongók nem erről a filmről fognak csapatosan kivonulni, a többiek meg valószínűleg be sem ülnek rá. Mindenesetre megszületett ez a történet is, mintegy hídként az új fázis felé, ahol a 20th Century Foxnak a Disney általi felvásárlását követően akár egy művön belül randalírozhat az X-men, Deadpool, a Fantasztikus négyes és az összes korábbi kedvenc. Pókember-rajongóknak, a tinifilmes korosztálynak és mindenki másnak, aki nem bír ki egy nyarat Marvel-kasszarobbantó nélkül addig itt az Idegenben – nem fognak csalódni benne.