Főkép

„Az az igazság, hogy nehéz időszakokban a legtöbb ember nem törődik a többi fajjal. Csakis azzal, honnét jön majd az élelem, ami természetes is: ennünk kell, különben meghalunk. De mi van akkor, ha Isten gondoskodik rólunk? Úgy fejlődtünk, hogy istenekben higgyünk, ami azt kell hogy jelentse, hogy ennek evolúciós előnye van. A szigorúan materialista nézet – miszerint egy olyan kísérlet termékei vagyunk, amit állati fehérje hajt végre saját magán – a legtöbb ember számára túlzottan rideg és sivár, és nihilizmushoz vezet. Mivel pedig így áll a dolog, a közhangulatot kell a bioszféra számára előnyös irányba terelnünk, mégpedig oly módon, hogy rámutatunk, mennyire veszélyes Istent felmérgesítenünk azzal, hogy hanyagul kezeljük azt, amit a gondjainkra bízott.

- Szóval, úgy érted, hogy ha Isten szerepel a történetben, akkor létezik büntetés is – mondta Toby.

- Igen – felelte Ádám Egy. – Persze - és ezt szükségtelen hozzátenni - büntetés akkor is van, ha nem szerepel Isten a történetben. De az emberek kevésbé hajlamosak ezt elhinni. Ha van büntetés, akkor kell hogy legyen büntető is. Az emberek utálják az értelmetlen katasztrófákat.”

 

Íme, bár minden könyves kívánságunk így teljesülne: az első kiadás olvastakor szóvá tettük, hogy igazán megérne a MaddAddam-trilógia egy tisztességes egységes kiadást, s idén a Jelenkor el is hozta nekünk. Olvassuk hát, ha lehet egyhuzamban, friss szemmel minden előre-hátra, oda-vissza utalásra. És élvezzük, hogy MaddAddam végre megtalálta a saját nevét a magyar verzióban is.

 

Az Özönvíz éve a szó szoros értelmében nem folytatása az előző kötetnek – ugyanaz a történet, más szereplőkkel, alaposan megcsavart nézőpontokkal, visszaemlékezésekkel tarkítva. Atwood izgalmas és egyben roppant szórakoztató feladat elé állította saját magát: hogyan lehet eljutni ugyanoda úgy, hogy közben az olvasó se unja halálra magát, a történet koherenciája is megmaradjon, és valóban újat tudjon hozzátenni az előzőekben alaposan kivesézett apokalipszishez. A Guvatkák ezúttal csak érintőlegesen tűnnek fel, a középpontban az ember áll. A magát mindenhatónak képzelő ember. A Guvat és Gazella alapvetése volt, hogy a világméretű apokalipszist csupán egy ember, a Guvatkákat őrző Jimmy (alias Hóember) élte túl – hogy aztán az utolsó oldalakon fellélegezhessünk: akadnak itt más túlélők is. Az emberiség tán mégis túlélő faj – ám vajon megérdemeljük-e a túlélést? Hogy mit hoz ki az emberből, hogy körülötte szó szerint vége a világnak, több, mint megjósolhatatlan, ahogy az is, mit hoz ki belőlünk, ha szemben találjuk magunkat önmagunk végletekig tökéletesített másával.

 

Ám míg idáig eljutunk, megtudunk ezt-azt az emberiséget kipusztító járvány kitörését megelőző évtizedek történéseiből – ezt-azt, de korántsem mindent. Atwood kirakósként dobálja egymásra az információmorzsákat, ismerős szereplők, helyzetek, Konszernek, kísérletek bukkannak fel, de az igazi összekötő erő még háttérben marad: ő majd csak a befejező kötetben jut főszerephez. Addig is itt van nekünk Az Özönvíz éve két narrátora, két nagyon különböző nő, akiket összeköt a múlt: a fiatal, kissé naiv trapéztáncos Ren és a kőkemény Toby. Ren a beszédes nevű Pikkelyek és Farkak szexklub bunkernek is beillő „betegszobájába” bezárva figyelte, ahogy körülötte mindenkit letarol a járvány; míg Toby a babarózsaszínre hangolt MegÚj Spa luxusfürdőjében építgette saját Ararátját már jóval a járvány kitörése előtt. (Micsoda helyszínek ezek önmagukban is, és micsoda árnyalatokat adnak a korábban Kampuszok és Plebsztelepek mentén felrajzolt világképhez!) Mindketten úgy hiszik, ők az egyetlen túlélők – ahogy Jimmy-t, őket is napról napra egy cél vezeti: élni tovább. Hogy miért, kiért, hogy van-e ott kint még valaki, nem tudják. Talán nem is számít. Talán egyszerűen belénk van kódolva, hogy ragaszkodjunk ehhez a nyomorult kis életünkhöz, akkor is, ha körülöttünk mindennek vége.

 

Miközben Ren és Toby túlélésének és esetleges találkozásának szurkolunk, kettőjük visszaemlékezéseiből kirajzolódik az apokalipszis előestéjének másik oldala: Isten Kertészeinek szektája (melynek mindketten tagjai voltak egy ideig) és az ő Özönvíz-várásuk. Jimmy emlékeiből megismerhettük a tudomány oldalát, láthattuk, hogyan pusztítja el az emberiséget egy önmagát Istennek képzelő zseni – Isten Kertészein keresztül megismerhetjük azokat az olykor naiv, olykor elszánt, olykor nagyon is taktikus embereket, akik pusztába kiáltják a veszélyt, ami a saját végzetébe rohanó emberiségre leselkedik. Az elhagyatott tetőkön „csináld magad” édenkertjüket nevelgető Ádámok és Évák „zöld” szentekkel és az evolúcióhoz írt zsoltárokkal tarkított vallása csak részben megmosolyogtató – valójában ügyes szintézise egy halom környezetvédő ideológiának. Eme törekvések vallásos előírásokba csomagolása több mint elgondolkodtató – valóban kevésbé vagyunk hajlandóak bármin változtatni „csupán” a saját és környezetünk jól felfogott érdekében, mint ha vallási előírások képében kapjuk meg őket? Nem éppoly riasztó-e ez a gondolatmenet, mint a fogyasztás- és vállalatkritika?

 

A lényeg, mint mindig, most is ez a kritika – a több idősíkon játszódó történet, Isten Kertészei, a túlélésért vívott harc, a gyomorforgató részletek mind eltörpülnek a figyelmeztetés mellett: nézzünk már rá egyszer kívülről, hova tartunk. Annyian felhívták már a figyelmet rá, mégsem vagyunk hajlandók észrevenni: itt vagyunk, „az utolsó órában”, módszeresen irtjuk ki magunk körül az élővilágot, genetikai mutációkkal kísértjük a sorsot, szemétbe fullasztjuk a bolygónk, miközben azt hisszük, saját halhatatlanságunk majd megment minket az apokalipszistől, amit magunkra vonunk. Nem fog. Az pedig, hogy a magukat istennek képzelőket (legyenek bár zseniális tudósok, ökoterroristák, jó szándékú szektaalapítók vagy ezek tetszőleges kombinációi – mert Atwoodnál aztán nincsenek egydimenziós hősök…) is jó eséllyel saját kicsinyes, nagyon is emberi játszmáik vezérlik, ahogy azt a szerző nem is oly burkoltan sugallja, nem mondhatnám, hogy sokkal megnyugtatóbbá teszi a helyzetet…