Főkép

„Amikor egy civilizáció már csak por és hamu, a művészet az egyetlen, ami fennmarad belőle.”

 

Margaret Atwood nagyon érzi az idők szavát. 1985-ben írta meg a nők kizsákmányolásáról és szülőgéppé silányításáról szóló A szolgálólány meséjét, ami manapság, a Trump-éra beköszöntével (hogy közelebbi példákat ne is említsünk…) aktuálisabb, mint valaha – nem véletlen, hogy harminc évvel a megjelenés után letarolta a világot az idén harmadik évadához érkező sorozatverzió; ahogy az sem, hogy Atwood épp most szánta rá magát a folytatásra, mely a szerző szándékai szerint gyökeresen más irányt vesz, mint az adaptáció. A klímaváltozást és a bolygónk természeti erőforrásainak kizsigerelését körüljáró MaddAddam-trilógia írását az ezredforduló környékén kezdte el, amikor a téma már a lábunk előtt hevert, de még nem uralta úgy a közbeszédet és a művészeteket, mint napjainkban. Hogy akkor elvetemültnek tűnő jóslatai mára nem csupán a zsáner alapvetéseivé váltak, hanem a napi híreket is uralják, a mi tragédiánk. Hét évvel az első magyar megjelenés után a Jelenkor kiadó idén leporolta a trilógia első két kötetét és végre kiadta a MaddAddam című zárókötetet – túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kortárs világirodalom egyik legfontosabb műve került a kezünkbe ezzel.

 

Atwood fantáziája végtelen és meghökkentő, ahogy a Guvat és Gazella felütése is. Az emberiség pusztulása után járunk: egy járvány kiirtotta a Homo Sapienst, s helyüket egy genetikai laboratóriumban kifejlesztett új emberi faj, a Guvatkák csapata vette át. A Guvatkák a megszólalásig hasonlítanak ránk, emberekre, csak épp tökéletesebbek és híján vannak minden emberi gyarlóságnak, nem ismerik a háború fogalmát, sem a szerelemét, sem a művészetét. Szigorúan a lét- és fajfenntartás a céljuk, génjeik erre vannak programozva, az egyéniség, a gondolkodás, a felfedezés vágya hiányzik belőlük – paradicsomi tájat idéző lakhelyük határait vizeléssel jelölik körbe, azon kívülre nem tekintenek, hogy ki vagy mi teremtette őket, nem foglalkoznak vele, nem szerveződnek csoportokba, nem éreznek féltékenységet, nem emelnek bálványokat.

 

Az egyetlen ember, aki túlélte a pusztító járványt, Hóember, aki egykoron Jimmy volt. Hogy maradhatott életben – nem tudni. Mi a feladata – nem tudni. Van-e jövője – nem tudni. Ő sem tudja, mi vár rá, egyet tud: napról napra túl kell élnie, esővizet gyűjteni megmaradt söröspalackjaiba, élelmet felkutatni, bujkálni a mutáns vadállatok elől. Nem adhatja fel, hisz hajtja a túlélés ösztöne – akkor is, sőt, annál inkább, ha valószínűleg ő az utolsó élő ember a Földön. S miközben vegetál, ő, aki a Guvatkák számára szinte istenséggel ér fel, az őrület ellen emlékezik: azokra a napokra, amikor még Jimmy volt, gyerekkorára, szüleire, barátjára, Guvatra, szerelmére, Gazellára és hármójuk groteszk haláltáncára az apokalipszis közepette.

 

Az emlékek sűrűjéből kirajzolódik egy világ, mely ma még (szeretnénk hinni) biztonságos távolban van saját valóságunktól, ám nyugtalanítóan ismerős metódusok vezettek a kialakulásáig. Egy világ, melyben a társadalom drasztikusan kettészakadt: egy gazdag, minden földi jóhoz hozzájutó elitre, akik egy-egy egyetem vagy kutatóintézet köré épült zárt városban élnek; és a plebszre, akik mocskos, lerobbant, bűnözéstől és járványoktól hemzsegő külvárosokban tengetik napjaikat. Természetről már alig beszélhetünk: erőforrásai kimerültek, ami még megmaradt, azt egyre növekvő lenézéssel és a betegségektől való egyre növekvő félelemmel kezelik. Ebben a világban már minden biológiailag módosított: az étel, ami az asztalra kerül, a háziállat, aki a gyermek kedvence lesz, a leendő gyermek, akit örökbe fogadnak a gazdagok. Az etikai-esztétikai különbségtétel „igazi” és „művi” között már csupán antik hóbort: ha valami működik, képes a létfenntartásra és szaporodásra, ha a látvány nem különböztethető meg a természetestől, akkor igazi. Genetikusok százai kreálnak hobbiból új fajokat a meglévők keresztezésével, csak hogy egy percre Istennek érezhessék magukat. A művészet elértéktelenedett, ahogy a szabad szerelem, a feminizmus, vagy az önrendelkezésbe vetett hit is. Ebben az önkényuralmi rendszerben deklaráltan a Konszernek irányítanak – akiké a pénz, azoké a túlélés. Aki hasznos a céljaik szempontjából, annak a világon bármit megadnak, aki nem, tán jobban jár, ha idejekorán lezuhan egy felüljáróról, minthogy a plebsztelepek mocskában érje a halál. És a biotechnológia nem ismeri a megállj fogalmát: a kísérletek mindig eggyel tovább mennek, mindig egy kicsivel nagyobb felfedezést tesznek, míg el nem jutnak odáig, hogy képesek új emberi fajt létrehozni. Ám mi történik a „régi” emberi fajjal, ha már a küszöbön egy új, egy tökéletesebb? Mikor válik belőlünk is a művészethez vagy a szerelemhez hasonló antikvitás? S vajon az a tudás, ami Istenként tud teremteni, nem tud-e Istenként egy csapásra el is pusztítani mindent?

 

„Mióta tervezte ezt az egészet? […] A tét elképesztően nagy volt: talán a kudarctól félt? Attól, hogy ő is csak egy inkompetens nihilistának bizonyul? Vagy féltékenység gyötörte, megzavarodott a szerelemtől, bosszúvágy vezette […]? Őrült volt, vagy intellektuálisan a végsőkig becsületes ember, aki a logikus végkifejletig végiggondolta a dolgokat? És van különbség ezek között egyáltalán?

És így tovább, csak forgatta az érzelmek rokkájának kerekét, és addig nyakalta a piát, amíg ki nem ütötte magát.

Ezenközben egy faj a szeme láttára pusztult ki.”

 

Atwood húsbavágó erővel és nagyon érzékletesen ír arról, mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk – miközben veszettül szórakoztató mesét pakol elénk. Görbe tükrében viszont látni magunkat nem kellemes, mégis minden percét élvezzük. Olvasás közben cukiskodunk a génmódosított házikedvenc görmenyekkel (a görény és a menyét keresztezéséből létrejött hobbiállatka) és eszünkbe sem jut, hogy ugyanazon a „gyártósoron” készült, mint az emberi szervek növesztésére kreált transzgenikus sertés, a gömböc. Hogy a gömböc-projekttel szembeni etikai ellenérzéseinket az a tény söpri el, hogy a gömböcökkel kiválthatják a harmadik világból „kimentett” gyermekek szervdonorként való használatát, elgondolkodtató visszacsatolás korunkra. Mindig egy lépéssel tovább… Atwood nem szeret minket, de nem is gyűlöl – az emberi nem gyarlóságát képes humorral és távolságtartással kezelni, azzal a biztos tudattal, hogy a klímaváltozás, életterünk elpusztítása már lefutott ügy: emberek, kinyírtuk magunkat, innentől kezdve csak az a kérdés, képesek vagyunk-e a véget emberként megélni, vagy pusztítunk az utolsó lélegzetig, mert már úgyis mindegy…

 

Humor és apokalipszis, génmanipuláció és groteszk túlélő-horror, gazdasági kizsákmányolás és művészet, áldokumentarizmus és romantizáló dráma – Atwood regénye a legsikeresebb zsánerkoktélok közé tartozik, ráadásul újra meg újra meglep, hogy témái súlya ellenére mennyire könnyed kézzel és olvasmányosan ír. Egy kéretlen jó tanács a végére: ha belevágsz, olvasd el egymás után mindhárom kötetet – nemcsak mert egy gyökeresen más nézőpontból is megismerheted az apokalipszist (mert bizony, az apokalipszisnek is vannak különböző olvasatai), hanem mert a felütés számos kérdésére majd a harmadik rész ad frappáns választ.