Főkép

Folytatódik a hazai képregénykiadás neoreneszánsza, így sorra jelennek meg a médium klasszikusai – köztük Alan Moore kulcsművei. Ő írta a Watchmen, A Pokolból, a V mint vérbosszú, a Batman: A gyilkos tréfa és számos egyéb meghatározó képregény történetét. Ezekből kirajzolódik egy meglehetősen borúlátó, az elnyomottakért felszólaló, rendszerkritikus és minden szabályt tudatosan kiforgató írói elme. A Különleges úriemberek szövetsége az általam olvasott legszórakoztatóbb képregénye, ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs meg benne minden, ami Moore-t jellemzi. Csupán a többiben sokkal kevésbé villantja meg a humorát, mely humor persze feketébb az éjszakánál, és nem kímél semmiféle tabut.

 

Az eredetileg 1999 és 2007 között futott sorozat magyarul gyűjteményes kötetekben jelenik meg (kétféle verzióban, és még a nem limitált, nem díszkiadás is gyönyörű). Ebben az I. részben az első hat fejezetet olvashatjuk. A túlzón spoileres fülszöveg többet is elmond egyes részletekről, mint ami a könyvből kiderül, én finomabban fogalmaznék: a címbéli csapatot a brit titkosszolgálat egyik nagykutyája hozza össze. Pontosabban ő kéri fel a Wilhelmina Murray nevű csinos hölgyet, hogy szervezzen egy társaságot holmi különleges és szupertitkos munkára a következő kiváló úriemberekből: Nemo kapitány (Verne Gyula egyik legismertebb szereplője), Allan Quartermain (H. Rider Haggard nálunk kevéssé ismert/feledésbe merült kalandregényeinek főhőse, Indiana Jones elődje), Dr. Jekyll (aki alkalmanként Mr. Hyde képében jelenik meg), továbbá a Láthatatlan Ember.

 

Hogy eme viktoriánus kori kitalált hősök megannyi elképesztő kalandba keverednek, az már a névsoruk alapján is nyilvánvaló, ám Moore nem lenne Moore, ha ennyivel beérné. Pedig ez sem kevés – nagyon rég kapott el gyermekkorom kedvenc kalandregényeinek a hangulata, ám ez a képregény egy az egyben visszahozta azt már az első néhány oldalakon. Persze utána a feje tetejére állította az egészet, s nem csak azzal a jellegzetes alanmoore-i húzással, hogy nála a hősök problémás pszichéjű, korántsem csak jó arcok. Ez a Watchmenben is így volt, s hogy a cselekmény megannyi váratlan fordulatot vesz, azt a V mint vérbosszú miatt is sejtettem. Ám a karakterek és viszonyaik ábrázolása szinte túlmutat az amúgy tényleg eszelősen izgalmas (és néha véres) eseményeken. Mindebben persze nagy szerepe van Kevin O'Neill rajzainak is. Különösen a nagytotáljai olyanok, hogy hosszasan lehet őket nézegetni az apró részletek, utalások miatt.

 

A kötet további különlegessége a kisregény, amit Moore arról írt, hogy mi történt Quartermainnel, mielőtt felbukkant a képregényben. Lovecraft és E.R. Burroughs rajongók különösen élvezni fogják – Moore tökéletesen leveszi a korszak természetfeletti irodalmának stílusát, manírjait, igazi csemege ez az amúgy is különleges élményt adó könyvben.

 

A képregényből 2003-ban film is készült, de, ahogy az Moore művei esetében jobbára lenni szokott (kivéve talán a Watchment, bár az sem üt akkorát filmen), nem lett igazán jó, nem adja vissza az eredeti hangulatát, hiába, hogy Sean Connery játszotta Quartermaint. Úgyhogy akinek az nem tetszett, az is bátran tegyen egy próbát a képregénnyel. Kizártnak tartom, hogy bárki, aki kedveli a viktoriánus kort, a steampunk elemeket, a klasszikus kalandregényeket, az csalódna a Különleges úriemberek szövetségében.