Főkép

V mint végre!

2018 arany éve volt a honi képregényes színtérnek, egyre-másra jelentek meg klasszikus ill. fontos kortárs képregények. Ezek egyike az eredetileg 1982 és '85 között, egy azóta megszűnt magazin lapjain megjelent

 

V mint vérbosszú,

a képregényes kánon egyik alapvetése, egyike azoknak az ütőkártyáknak, amiket rendre előkapnak azok, akik a képregény médiumát védelmezik azokkal szemben, akik szerint a képregények az olvasást és az agyat elkorcsosító, merő ostobaságok. Ez a vaskos kötet bátran odatehető Orwell 1984-e vagy Bradbury Fahrenheit 451-e mellé, mint a legkomorabb, egyben leginkább éleslátó disztópiák egyike.

 

V mint világégés,

vagyis az azt követő jövőben játszódik a történet, egy olyan Angliában, mely túlélte ugyan az atomháborút, ám totalitárius rendszer uralkodik benne. Lehangoló, depresszív világ ez, melyben a hétköznapi emberek életét a propaganda uralja –  már ha lehet ezt a kilátástalan, minden részletében fentről irányított és manipulált, majd’ minden örömnek és emberhez méltónak híján lévő vegetálást annak nevezni. A népességet folyamatos félelemben tartja a rendszer, úgy a láthatatlan külső ellenségről, mint a belső felforgatókról szóló mesékkel. Mígnem aztán tényleg jön valaki, aki felforgatja a rendszert...

 

V, csupán ennyit tudunk róla, így szignózza az egyes terrorista cselekményeinek helyszínén maradt romokat. Teszi mindezt Guy Fawkes maszkját, csúcsos kalpagját és hosszú, fekete köpenyét magára öltve. Ez a Fawkes egy 17. század eleji ember volt, a lőporos összeesküvés emblematikus alakja, s V első húzása az, hogy megteszi azt, ami Guy-éknak anno nem sikerült: felrobbantja a Westminster-palotát, vagyis az angol Parlament épületét… Aztán nekilát módszeresen kiirtani az országot irányító kulcsembereket, kezdve a legkevésbé fontossal.

 

Hogy erre hogyan képes, azt maguk a legfőbb fejesek sem értik, hiszen minden be van kamerázva, le van hallgatva, meg van figyelve… És honnan szerzi ez a V a nemes rózsákat, melyeket egyik-másik áldozata mellett hagy, s melyeket már évekkel korábban betiltottak? Honnan tudja előre, ki mit fog lépni?

 

Miközben fogynak a rosszfiúk (mert az nem kétséges, hogy Alan Moore képregényében a rendszer éltetői a rosszak, s nem az anarchista terrorista V), azért a maradék igyekszik kideríteni a titokzatos figura kilétét, és egy s más ki is derül… Például az, hogy V mindezt azért teszi, hogy felrázza a néma tömeget, és ráébressze, hogy emberhez méltatlan életet élnek. Azt viszont ki-ki maga döntse el, hogy Moore ebben a kérdésben naiv volt-e, mert…

 

V mint végül is

a V is csak egy tündérmese. Ugyan ki tudna, még a mai, csúcshackerekkel és általuk befolyásolt választásokkal teli világban is úgy odavágni a világot uralóknak, mint a képregénybeli köpenyes bosszúálló, aki végeredményben nem is különbözik olyan nagyon mondjuk Batmantől meg a többi hasonszőrű, képzelet szülte hőstől?! Ilyen nincs a valóságban, hiába esik esetleg jól azt látni, ahogy a köpenyes-álarcos igazságosztó igazságot oszt, hiába esne jól, ha valaki rendet rakna helyettünk a világban. De végül is Moore képregénye elültethet egy magot, ami talán kicsírázik, virágba szökken, és alkalmasint segít elsöpörni azokat, akik tudatlanságra és méltatlan életre kárhoztatják a tömegeket.

 

„Mindenki számít. Mindenki. Mindenki hős, szerető, bolond, gazember. Mindenki. Mindenkinek van egy története.”

 

„Nem éri meg a csendes többségre alapozni, Evey, mert a csend törékeny dolog… Egyetlen hangos zaj, és vége. De az emberek meghunyászkodók és szervezetlenek. Néhányuk talán megpróbál tiltakozni, de az csak pusztába kiáltott szó marad. A zaj mértéke az azt megelőző némaságtól függ. Minél teljesebb a csend, annál sokkolóbb a mennydörgés. Gazdáink generációkon át nem figyeltek a nép szavára, Evey… és az sokkal, sokkal hangosabb, mint amire emlékeznek.”

 

V mint van még más is.

Szólnom kell arról, hogy Alan Moore, akitől magyarul jobbára csak a Watchmen – Őrzők sorozatot és a Batman: A gyilkos tréfát olvashattuk eddig, a képregény történetének egyik legfontosabb alakja, egy tőrülmetszett fenegyerek, aki a V-ből készített mozifilmet úgy rühellte, hogy nem engedélyezte, hogy a neve szerepeljen a stáblistán (és ezzel mindenki egyet is ért, aki olvasta a képregényt és látta a filmet).

 

A V képi megvalósítását David Lloyd végezte, aki az eredeti, magazinos megjelenéshez fekete-fehérben rajzolta meg a képeket, s csak később, az összkiadásnál színezte ki. Érdekes módon nemcsak a sokszor politikai propagandaplakátokat idéző, rideg és markáns képi világ, de ez az utólagos színezés is egyedi megkülönböztető jegye lett a V mint vérbosszúnak, ugyanis csak pasztell színeket használtak hozzá, ami csak még jobban felerősítette a disztópikus atmoszférát. Nem vitás, hogy ez a képregény ma sem kevésbé aktuális, mint születésekor, s ma is megrázó élmény olvasni.

 

V mint Vladi.

Nagy köszönet illeti hát Németh Vladimirt és társait, a teljes elVetemült és Vakmerő Fumax Kiadót, hogy megannyi más szuper és fontos képregény (és regény) mellett a V-t is kiadták. Talán csak azt bánom, hogy nem tettek a végére egy listát a képregénybe rejtett megannyi utalásról, melyeket Moore előszeretettel alkalmazott a Watchmenben is. De egy kis utánajárással azért meg lehet találni ezeket is (Shakespeare-től a Rolling Stones-ig).

 

Ezt a könyvet tényleg mindenkinek olvasnia kellene, akkor is, ha az anarchista és totalitárius szavaktól nyomban komcsizhatnékja támad. Mert nem ez a lényeg benne, hanem az, hogy emberhez méltó életet kellene élni, ha már megszülettünk, de nemcsak ezt, hanem felelősséget is vállalni önmagunkért és a tetteinkért.