Főkép

A Patrick Melrose történetét elmesélő első kötetről azt írtam, legszívesebben felhívnám a szerzőt, hogy megnyugtassam magam: a regényeiben lefestett események után is folytatódhat az élet – és azért is, mert az Edward St Aubynnal való beszélgetés nem tenné tönkre a könyve által alkotott világot.

 

Nos, a második kötet olyan kerek egésszé formálta Patrick nyomasztó, szorongásokból építkező világát és személyét, hogy azt hiszem, okafogyottá vált az íróval beszélnem, hiszen minden felmerülő kérdésemet megválaszolta.

 

Az első három kisregényben Patrick gyerekkorába és fiatal felnőtt éveibe nyerhettünk bepillantást, és végigkísérhettük, ahogy főhősünk előbb elszenvedi szadista, pedofil apja kínzásait, majd megpróbálja azokat feldolgozni. A második kötetben már egészen új élethelyzetben találkozunk Patrickkel: jogi végzettséget szerzett, ügyvédként dolgozik; nős, kétgyerekes családapa. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy egy révbe ért, boldog, vagy legalább elégedett emberrel van dolgunk, hiszen a traumáin nem sikerült végérvényesen túllépnie, csupán új megküzdési stratégiákat keres: a drogok helyébe az alkohol lép, a céltalan szexuális kalandokéba pedig a nagyon is tudatos házasságtörés.

 

Mindeközben azonban új nehézségekkel is meg kell küzdenie. Fokozatosan romló egészségi állapotú anyja a megmaradt kevéske családi vagyont is egy ezoterikus alapítványra készül hagyni; felesége elhidegül tőle, minden erejét gyerekeikre fordítva. Patrick így fiaival való rivalizálásra kényszerül, miközben saját örökségéből való kifosztásában asszisztál, és napi szinten harcol a whiskey-s pohár szirénénekével. A kihívások tehát részben újak, a küzdelem pedig állandó, mégis: feltűnően szép, ahogyan Patrick új szintre emeli a harcot.

 

Míg az első kötetben ugyanis leginkább azzal volt elfoglalva, hogy így vagy úgy, de saját magán segítsen, addig a második kötetben új fókuszra lelt. Bár nem kevésbé sérült, de apaként már sokkal belátóbb és érettebb, mint korábban; így legfőbb küldetése, hogy a saját traumáitól megkímélje a környezetét, elsősorban a fiait. Néha rossz eszközökhöz nyúl, időnként súlyosan elbukik, ám – hogy klisével éljek – érezhetően soha nem akarja feladni.

 

Patrickén kívül azonban számos életutat és nézőpontot ismerhetünk még meg, többek között a feleségéét, az édesanyjáét, az anyósáét. A legizgalmasabb szemszöggel rögtön a kötet elején találkozunk: Patrick idősebbik kisfia, Tom nézőpontjából láthatjuk az öccse születése utáni időszakot; életéről és apjáról szóló gondolatai szívbe markoló kontrasztot alkotnak a hasonló korú Patrick hátborzongató élethelyzetével az első kisregényből. A többi karakter sorsa is remekül ellenpontozza az első kötet tematikáját: a felső tízezer élvhajhászását ezúttal lecseréli a lecsúszás, presztízs és vagyon elvesztése feletti kesergés. Így, bár technikailag öt különálló kisregényről beszélünk, olvasói szempontból kiválóan működik a két kötet: mindkettő egyedi jellegzetességekkel bír, ám a szereplők, a szerző stílusa, és nem utolsó sorban eléggé nem hangsúlyozható fanyar humora összeköti őket, és közösen alkotnak teljes képet.

 

Mindezzel együtt mégsem tudom azt mondani, hogy a Patrick Melrose-kötetek könnyű olvasmányok; sőt, annak ellenére, hogy talán a súlyosabb témákat inkább az első rész boncolgatta, a második kötettel kicsit még nehezebben birkóztam meg. Nem is élveztem minden alkalommal maradéktalanul az olvasást, és időnként félre kellett tennem egy-egy kevesebb koncentrációt és lelkierőt igénylő könyvért cserébe. Utólag viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy megküzdöttem Patrick Melrose teljes történetével, ezért az érdeklődő könyvmolyoknak azt javaslom: gondolják meg, belevágnak-e, mert ez egy „mindent vagy semmit” játék – a legutolsó oldal elolvasása nélkül nem fogják tudni igazán értékelni az elsőt sem.