Főkép

Ismerős az az idézet Salingertől, hogy azok az igazán jó könyvek, amelyek elolvasása után legszívesebben telefont ragadnál, hogy felhívd az írót? Sosem értettem egyet vele – az igazán jó könyvek megteremtik a maguk kis tökéletes világát, és az írójukkal való megismerkedés (aki, semmi kétség, gyarló földi halandó csupán) csak lerombolná ezt, és csalódást okozna.

 

Én nem feltétlenül a legjobb könyvek írójával szeretnék beszélni. Ha, mondjuk, csak egy hívásom lenne, mostanában biztosan Edward St Aubynt választanám. Nem is akármiért: meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy amit a kisregényeiben lefest, az túlélhető.

 

A Patrick Melrose-regények (összesen öt van belőlük, a Jelenkor az első hármat adta ki egy kötetben, amelyet még idén követ majd a második a történet befejező részeivel) ugyanis egy bizonyos szempontból traumatikusnak tekinthető életformát mutatnak be, olyan elemi ábrázolóerővel, hogy maga az olvasás is felér egy traumával. A felső tízezer köreiben járunk, ahol a látszat és a bájolgás jelent mindent; az életben való céltalan sodródás apró, elnézendő jellemhiba csupán, a tisztességes munkával való pénzkeresés pedig a visszafordíthatatlan züllés kezdetét jelenti. A történetek anti-hősei unalmas vacsorapartikon és viziteken dörgölőznek egymáshoz abban a reményben, hogy a másik presztízséből és gazdagságából így rájuk is ragad valami. Faarccal folytatnak semmitmondó csevejeket, hogy aztán elfordulva vagy a telefonkagylót letakarva már onthassák is magukból minden empátiát nélkülöző kritikájukat és megvetésüket. Hazugságok, önámítás, álszentség kavalkádja ez.

 

A kiüresedés kakofóniája azonban nem tudja teljesen elfedni a valódi traumákat. Patrick Melrose az elsődleges (bár korántsem egyetlen) áldozata a házassága révén meggazdagodott, de azóta a társasági körökben pszichopataként uralkodó apjának. Mivel David Melrose-tól így vagy úgy, de mindenki fél, az első kisregényben még csak ötéves Patrick nem számíthat segítségre a környezetétől, beleértve az édesanyját is; felnőttként aztán ezt a traumát is igyekszik feldolgozni. Bár az ehhez választott eszközei – többek közt drogok és alkohol – nem teszik túl szimpatikussá Patricket, figyelembe véve mindazt, amin keresztülment, nem tudnék ítéletet mondani felette.

 

Patrick Melorse története és alakja nem titkoltan önéletrajzi ihletésű. St Aubyn a valóságban is hasonló családban nőtt fel, ezért aztán még inkább szeretném felhívni. Azt nem kérhetem tőle, hogy nyugtasson meg, ez csak fikció, a fantázia szüleménye – de azt igen, hogy már a puszta hangjával bizonyítsa be: túl lehet élni. Sőt: a szenvedést, a rettegést, a családon belüli erőszakot is művészetté lehet formálni.

 

De még milyenné! St Aubyn mondatai csak úgy csöpögnek a fekete humortól és a szarkazmustól, így – bármennyire hihetetlennek hangzik is ilyen súlyos témák feldolgozásánál – olvasás közben gyakran hangosan felnevettem. Néhány tömör, de tűpontos jelzőkkel ellátott mondat elég ahhoz, hogy teljes képet kapjunk egy-egy szereplő jelleméről, a pörgő párbeszédek pedig remekül érzékeltetik a társaság tagjai között lévő feszültséget és ellentéteket. Mindez azonban bőven elmarad a kötet gyöngyszeme, a középső kisregény mögött. A Baj van volt számomra az abszolút csúcspont, nem csupán az egysorosokban való tobzódása miatt, de érzelmileg is: itt kerülünk a legközelebb Patrickhez, végigkövethetjük a kábítószerekkel (és az élet egyéb dolgaival) való vívódásait, és noha nem könnyű a helyébe képzelnie magát az olvasónak, nem együtt érezni vele egyenesen lehetetlen.

 

Talán közhely, de úgy érzem, tanultam valamit ebből a könyvből az olyan emberi sorsokról, amilyeneket a valóságban talán soha nem fogok látni (úgy legyen!), ezért annak ellenére, hogy előzetesen egy könnyebben emészthető olvasmányra számítottam, nem bántam meg, hogy nem tettem félre, amikor kacérkodtam a gondolattal…