J. M. Coetzee: Jézus iskolái

J. M. Coetzee korábbi regényeire mindig jellemző volt, hogy egy magában is jól működő és emlékezetes történet keretében tudott olyan egyéni, társadalmi és főképp morális kérdéseket ragyogóan kibontani, amelyek kortól és kultúrától függetlenül is tökéletesen érthetőek voltak. Gondoljunk csak A barbárokra várva bírójára, aki ugyanolyan problémákkal nézett szembe, mint mondjuk az ókori rómaiak vagy mint mi a napjainkban, sőt, olyanokkal, amikkel minden valószínűséggel a távoli jövő embere is fog. Aztán ott van a Michael K élete és kora, melyben a megfoghatatlan, kissé gyengeelméjű főhősnek nincs más vágya, mint nyugodtan létezni a körötte tomboló zűrzavarban. Na meg a Szégyen egyetemi professzora, akinek az életében olyan elementáris erővel ütközik össze a romantikus idealizmus és a szörnyű valóság, ami a maga nyelvi dísztelenségében is elsöpri az olvasóját.

Egyébként pontosan megfigyelhető, ahogy a dél-afrikai alkotó az idők folyamán egyre inkább elhagyta a prózájából a különböző díszítő elemeket. Például az 1999-es Booker-díjas Szégyen tökéletesen steril és távolságtartó nyelvében már nyoma sincs A barbárokra várva finom líraiságának, ahogy az idők folyamán műveinek cselekményessége is egyre jobban elmaradt.

Ennek a folyamatnak a végén jutottunk el a legutóbbi művének, a Jézus iskoláinak kiadásáig. Ez a könyv szerves folytatása a pár éve megjelent Jézus gyermekkorának, ám még ahhoz képest is jóval dísztelenebb és jóval kevesebb benne a cselekmény. Azonban mindez itt nem írói hiba vagy megingás, hanem egészen tudatos vállalás.

A Jézus iskolái voltaképpen egy csupasz csontváz, amiről az író elhagyott minden feleslegesnek ítélt sallangot – nem maradt más, mint morális és filozófiai kérdéseket tárgyaló párbeszédek, leírások sora (ennek okán még kevésbé alkalmas a realista értelmezésre, mint az előzmény), amelyek olyan fontos és örökké aktuális kérdéseket járnak körbe, mint a mitől család egy család? Mit jelent szülőnek lenni? Milyen a bevándorló élet és mennyiben lehet elszakadni a személyes múlttól?

Coetzee az egyik személyes kedvenc szerzőm, és egy kivételével minden magyarul megjelent könyvét olvastam, így nekem befogadható volt ez a típusú nyers és végletekig elvitt filozofikusság, ám annak, aki nem ismeri a Nobel-díjas szerzőt, vagy aki elvár olyan „apróságokat” egy regénytől, mint a cselekmény, annak nem biztos, hogy tetszeni fog.

Mindenesetre Coetzee minden szövege olyan, amivel érdemes próbát tenni, mert ő egy olyan író, aki nem köt kompromisszumokat, és aki mindig olyan kérdéseket jár körbe, ami minden egyes ember számára fontos lehet. És örömmel látom, hogy az utóbbi időkben elég gyorsan jelennek meg újra a regényei; minden bizonnyal nem kevés olvasó örömére.