J. M. Coetzee: Jézus gyermekkora

Az emberi jóindulat. Az az erény, amit elméletben mindenki tisztel, sőt gyakorol – a valóság azonban ennél jóval sötétebb. Hiszen szívesebben engedünk vágyainknak, amikor a mindennapok apró gondjairól van szó, jobb nem foglalkozni a másik problémáival; inkább a saját boldogulásunkat keressük, mindig azt tartjuk szem előtt, hogy nekünk mitől lesz jobb, de sosem figyelünk arra, a másik ember életét mivel tehetnénk könnyebbé. Vagy egyszerűen csak lusták vagyunk engedelmeskedni lelkiismeretünk szavának: kényelmesebb nem tenni semmit embertársaink segítése érdekében, egyszerűbb nem odamenni, nem megkérdezni, nem figyelni, egyszerűbb elfordítani a fejünket. Pedig általában nem kellene nagyon megerőltetnünk magunkat, némi odafigyeléssel és apró gesztusokkal segíthetnénk egymáson, vagy legalább egy boldogabb, jobb helyen élhetnénk.

De vajon milyen is lenne ez a „boldogabb, jobb” világ? Olyan, ahonnan az emberi önzés teljesen eltűnt, ahonnan kivesztek a vágyak és kívánságok, mert azok csak fájdalomhoz vezetnek? Ahol a múltat teljesen maguk mögött hagyták az emberek, elvégre teljesen felesleges figyelni rá, ha semmi hatással nincs a mindennapokra? Ahol nincs előrehaladás, nincs komoly fejlődés, ha egyszer a jelen is tökéletes és boldog? Ahol mindenki teljesen barátságos, mindenkit a józan ész vezérel, és senki nem enged pillanatnyi vágyainak, gondolatainak, megérzéseinek, hiszen azok csak káoszt és zűrzavart eredményeznek? Ahol a munka legfontosabb tulajdonsága, hogy tiszta, becsületes és tisztességes legyen, függetlenül attól, hogy mennyire előremutató vagy hasznos? És vajon lehetne egyáltalán egy ilyen világban, emberi vágyak és érzések nélkül élni?

A férfi, aki a Simón nevet kapta miután megérkezett a tengeren át az új életébe, egy gyereket kísér, akit Davidnek neveztek el. A fiú olyan ötéves lehet, a szülei egy levelet kötöttek a nyakába, hogy majd az alapján újra megtalálhatja őket. A levél azonban elveszett a tengerjáró fedélzetén, és Simónra maradt, hogy segítsen neki, amennyit tud – s persze, hogy megtalálja a fiú édesanyját. Nem azt, aki a méhében hordozta, hiszen az lehetetlen: hanem az igazi anyát, akihez tartozik. Miután Simón és David megérkeznek Novilla városába, a férfi a dokkban kezd el a dolgozni, próbál rendes, normális életet biztosítani számukra, miközben nem adja fel célját, hogy megtalálja azt a nőt, akihez a fiú valójában tartozik. David pedig egyre többet fedez fel az őt körülvevő világból, s az is hamar kiderül, hogy rendkívül intelligens és gyors felfogású, azonban gyakran úgy tűnik, mintha mégsem értené a természeti törvények uralta életet – de vajon tényleg így van? Vagy egy teljesen más valóságot érzékel?

J. M. Coetzee látszólag egy olyan világot ír le, amely tökéletes: az emberek jóindulatúak; segítenek egymáson, ha szükséges; a bűn szinte teljesen hiányzik; mindenki fejleszti magát, hogy jobb ember lehessen – még a dokkmunkások is filozófiai órákat vesznek. Az itt élő emberek elképzelni sem tudják, hogy miért kellene engedelmeskedniük vágyaiknak, de igazából már teljesen ki is vesztek belőlük: a hosszú hajóúton a tengeren át maguk mögött hagyták, akárcsak a múltjukat. Kimosták magukból, hogy az új életükben ne akadályozza őket. Marad hát a jóindulat, a jóság, a tisztességes élet, hiba és gond nélkül. Azonban Simón nem illik ide: neki még maradtak vágyai. Nem érzi magát igazi, élő, hús-vér embernek: szeretné érezni egy nő szerelmét, ölelését, a kenyéren kívül mást is enne, nem tud hinni abban, hogy vágyak, kívánságok, önzés nélkül is lehet boldogan élni – pedig körülötte mindenki így vélekedik. Vitákat folytat hát mindenkivel, akivel nem ért egyet: munkatársaival és még Daviddel is, aki látszólag sokkal inkább ehhez a világhoz tartozik. Mert nem érti, hogy mi a jó a természeti törvényekben. Mert látja a réseket, a hasadékokat a dolgok között. Mert nem képes elfogadni: az élet csupán annyi, amit magunk körül látunk.

És így van ezzel Coetzee is: jól tudja, hogy a mi valóságunk közel sem teljes. Ezért hát keresi, hogy mi van mögötte: mi az a más világ, amely befolyással van gondolkodásunkra, érzéseinkre, amely meghatároz minket, ahol állítólag boldogok, hibátlanok lehetünk – s ami talán fontosabb, hogy miként tudunk eljutni oda, ha egyáltalán ezt akarjuk. Regényes filozófiájában egyre kutatja, szereplőit folyton arra sarkallja, hogy ismerjék meg jobban utópisztikus világukat, hátha a sok gondolat között feltűnik az a szikra, ami hirtelen bevilágítja életüket. Pedig ez a szikra már régóta ott van: csak egy gyerek képében, akiben nehéz észrevenni a tökéletesség szilánkját (nem kizárólag annak köszönhetően, hogy több figurához hasonlóan meglehetősen idegesítően festette meg a szerző).

Azonban e nagy kutatás közben Coetzee nem biztos a dolgában. Megrajzolja a világot, amelyben mindent a jóindulat irányít, de taszít a végeredmény. Nem érezzük magunkénak. Nem hihetjük azt, hogy ez így jó lehet. Hiányzik belőle valami – leginkább az, ami az életet életté teszi, az embert pedig emberré. A szenvedély, a harag, a szerelem, a düh, a vágyak, az önzés: a hiba. Egy allegorikus Jézus tanításain át megmutatja előttünk a dél-afrikai szerző, hogy milyennek is kellene lennünk, milyennek kellene lennie a helynek, ahol élünk, mégsem érezzük sajátunknak. És ez fáj neki – nekünk is, akik szembesülünk ezzel. De persze nincs minden veszve, mert lehet, hogy ez így van rendjén: kis önzéssel, kis fájdalommal, kis bánattal – kis örömmel, kis boldogsággal. Tökéletlenül. De emberien.

A szerző életrajza