Főkép

Magánkiadásban, szép papírra igen sűrűn nyomva megjelent regény ez, mely nem is tudom, hogyan jutott volna el hozzám, ha nem ismerem a szerző régi zenész kollégáját – illetve magát a szerzőt, bár nagyon rég nem láttam. Virág Zsolt a kultikus Screen zenekarban basszusgitározott úgy negyedszázada, abban a sajószentpéteri zenekarban, amit maroknyi ember ismert csupán, ám ők tisztában voltak vele, hogy a világ egyik legjobb rock zenekara.

 

Ahogy belekezdtem a regénybe, örömmel tapasztaltam, hogy Virág úr mit sem vesztett szabadlelkűségéből, abból a csaknem hippy mentalitásból, aminek köszönhetően magával ragadóan tud írni egy cirkuszi társulatról, mely az 1920-as évek borzalmas Oroszországából (vagy inkább Szovjetuniójából) New Yorkba menekül, bele egyenest a kibontakozó nagy gazdasági világválságba. Pedig számos olyan részlete van a regénynek, ami nem stimmel, kezdve a koridegen szavakkal és kifejezésekkel. Mégis úgy érzem, Zsolt megtalálta a velejét, a lényegét annak, ami egy ilyen vándorló, álmoktól és különféle hatalmaktól űzött csoportosulás lehet. Ez pedig nem a történelmi hitelességben vagy a cirkuszi számok aprólékos leírásában rejlik, hanem abban, ami az egyes emberekben és az általuk alkotott társulaton belül van.

 

A regény első fele még orosz területen játszódik, és kissé kaotikusan csapongva meséli el egymás után a társulat tagjainak életét. De bármily nehéz is néha követni, a sorsokról egytől-egyig lebilincselően mesél az író, avagy Kólja, a társulat zsonglőre. Akit nem neveznék egyben főszereplőnek, mert olyan itt nincs, illetve de, van: a társulat maga, és az ő álmaik, kalandjaik, viszontagságaik és tragédiáik. Mert abból is akad bőven, Zsolt nem finomkodik az emberi ostobaság, kegyetlenség és szenvedés leírásaiban – igaz, másban sem. Kólja bőbeszédű fickó, aki amúgy jobbára mintha csak sodródna az eseményekkel, és akinek az életében a legjobb dolog pont nem dolog, hanem személy: Angelika, a káprázatosan gyönyörű lány. Ám Kólja a regény egy pontján elveszíti szerelmét, hogy aztán az utolsó oldalakig őt keresse.

 

A szovjet terror elől New Yorkba menekülő társaság amerikai élményeiről szól a második rész, és bár azt lineárisabb történetvezetés jellemzi, váratlan fordulatokban itt sincs hiány. S nem is csak a cirkuszi vonal miatt – Az Ígéret Földje Részvénytársaság számtalan mágikus realista elemet rejt, orosz és amerikai földön egyaránt. Utóbbiak miatt Mark Helprin Téli mese című regénye jutott eszembe, mint párhuzam, de ezen kívül számtalan másik történethez kapcsolhatja az olvasó Virág úr könyvét. Nem is mennék ebbe jobban bele, már csak azért sem, mert annyi szálon futó, összetett és sűrű regény ez, annyi ízzel, fordulattal, sorssal, szereplővel, hogy biztosan mindenkinek mást mond majd.

 

Azért egy erőskezű szerkesztő jót tett volna a könyvnek. Sokszor hiányzott volna a segítsége, hogy kevésbé kanyargós mederbe terelje a szerző gondolatait ill. a zabolátlan történetet, ahogy a bőlére eresztett leírásokat és feltűnően nem oda illő kifejezéseket is megfazonírozhatta volna. Ezzel együtt is lenyűgöző sztori ez, de amivel igazán megragadott, és amiben jobb, mint sok, akár nagy kiadó által megjelentetett, elismert regény, az az a néhány mágikus pillanata. Olyan ihletett, csodás részletek ezek, melyeket nem tanítanak sehol, ezek bizonyosan az író lelkében születtek. Csak egyet említenék meg, a többi maradjon az olvasó saját felfedezése, de aki olyanról tud írni, mint a „csend, aki felmászott a fára”, az olyan írói-mesélői tehetséggel bír, ami kevesek sajátja.

 

Érdemes ránézni a könyv Facebook oldalára is, sok érdekes apróságot találni még ott a regényhez.