Főkép

Az elmúlt két hónapban gyors egymásutánban három Paul Auster regényt is elolvastam (korábban Az illúziók könyvét és a Timbuktut, most pedig a Leviatánt), és kimondottan érdekes megfigyelni, hogy bár az amerikai sztárszerző minden könyvében ugyanazokat a témákat és motívumokat variálja (az írói lét kérdései, az egymás alteregóinak tekinthető figurák, az önsorsrontó hősök vagy a közelmúlt Amerikájának történelme), mégis lehetetlen megunni őket. A legutóbbi olvasmányom is épp annyira hasonlít a korábbiakra, hogy hamisítatlan Auster legyen, de épp annyira különbözik is tőlük, hogy bőven tartogasson meglepetéseket még a tapasztaltabb olvasóknak is.

 

A Leviatán egy igen érdekes kérdéssel indul: mi vezethetett oda, hogy egy sikeres, tehetséges és sokak által szeretett író (véletlenül) felrobbantsa magát egy vidéki kisvárosban, miközben éppen egy merényletet tervezett Amerika egyik leghíresebb szimbóluma ellen? Ezt a kérdést kívánja megválaszolni a szöveg szerzője, aki maga is író, és az elhunyt legjobb barátja.

 

Ahogy sejteni lehet, Auster itt is tükörjátékkal él, hiszen a két irodalmár rengeteg dologban hasonlít egymáshoz: nagyjából egyidősek, ugyanazt a nőt szerették életük egy pontján, mindketten élnek-halnak az írásért és mindkettőjüket foglalkoztatja az a kor, amelyben élniük adatott.

 

A 300 oldalas könyv, ahogy mondani szokás, a kályhától indul, és górcső alá veszi a két férfi kapcsolatát, barátságuk alakulását és fejlődését, irodalmi és privát életük viszontagságait, miközben a háttérben ott lüktet a ’70-es, ’80-as évek Amerikája minden szépségével és torzságával együtt – ráadásul a lehető legtovább iszonyat távol maradunk a kezdeti kérdéstől, és az istennek sem akar kiderülni, hogy keveredhetett Benjamin Sachs abba a helyzetbe, hogy felrobbantsa önmagát.

 

A hangsúly ugyanis nem ezen van, hanem szokás szerint az élet kiismerhetetlenségén, és azon, hogy ezen a világon bármi megtörténhet. A Leviatánban nincs az a posztmodern játékosság, mint a tavalyi évben megjelent főműben, a 4 3 2 1-ben, itt éppen az a lényeg, hogy ha az ember belesodródik egy olyan szituációba, mint Sachs, akkor egy pillanat alatt visszavonhatatlanul megváltozhat az élete. Az ilyenből nincs kiút, és ezek a csapdák mindenki előtt ott állnak.

 

Engem mindig meglep, hogy bár az Auster-hősöket többnyire lehetetlen hús-vér figurának tekinteni – ahhoz ugyanis túl csapongók, túl gyorsan váltanak (gyakran) érthetetlen motivációkra, sokszor érződik ki a szerzői szándék –, de az mindig érdekes lesz, hogy hova fognak kilyukadni a leghihetetlenebb vargabetűk megtétele után. Így volt ez most is. Megint olyan furcsa, különös és kiszámíthatatlan sztorit olvashatunk, amit garantáltan nem fog kitalálni senki előre.

 

Bár úgy gondolom, hogy a Leviatán nem tartozik Paul Auster legjobb regényei közé, és az amúgy roppant élénk fantáziájú alkotóhoz képest a történet első 80%-a meglehetősen száraz, de a végkifejlet és az itt felvázolt világ, na meg a benne ténfergő alakok mindenkit kárpótolnak ezért. Úgyhogy csak biztatni tudok mindenkit, hogy vágjon bele.