Paul Auster: Timbuktu

A tavalyi év egyik legjobbja, a 4 3 2 1 után megfogadtam, hogy amint lehet, elolvasom az egész Paul Auster életművet. Ezt a fogadalmamat szerencsére nem olyan roppant nehéz betartanom, ugyanis a 21. Század Kiadó a Nobel-esélyes amerikai író életműsorozatát adja ki éppen, és ahogy számolgatom, ez év végére a szerző összes könyvének legalább a fele elérhető lesz a kiadó kínálatában. Én most az egyik legrövidebb regényébe, az egzotikus című Timbuktuba merültem bele két nap erejéig.

A Timbuktu gyakorlatilag egy modern állatmese, és mint ilyen, a középpontba állított állattal (a hétéves keverék kutyával, Csonti úrral) fokozottan az érzelmekre kíván hatni. Persze előzetesen motoszkált bennem a kisördög, hogy esetleg ez az egész túl giccses vagy túl didaktikus lesz, ami miatt nem lehet majd komolyan venni, de azért Paul Auster inkább többé, mint kevésbé kikerülte a lehetséges buktatókat, és egy olyan történettel lepte meg az olvasót, amiben pár órát a legtöbben szívesen eltöltenek.

A sztori maga meglehetősen egyszerű, és tartalmaz rengeteg olyan elemet, ami megjelent már a szerző más műveiben is: van itt Európából bevándorló zsidó szülők leszármazottja, az írói lét kérdései, az otthontalanság terhe, hihetetlenül gyors sorsfordulatok, hullámhegyek és hullámvölgyek egymás után, számtalan deus ex machina szituáció, úgy elszórva, ahogy a zseniális Bábmester kívánja.

Találkozunk a furcsa csodabogárral, Willy G. Christmasszel, aki fiatal kora óta verseket ír – azonban vagy az egyetemista évek során túlzásba vitt droghasználat, vagy talán más miatt, de a huszonéves korában bekövetkezett idegösszeroppanása óta járja Amerikát. Azért, hogy hol a felvett nevéhez híven Mikulásként mindenkivel jót tegyen, vagy bepiálva, bedrogozva egyre lejjebb süllyedjen a társadalom szemében, hogy a negyvenes éveire halálos betegen, mindössze a hűséges és az emberi világot szinte tökéletesen értő kutyájára támaszkodva egy vadidegen városba vetődve várja a véget.

Az események nagyjából Csonti úr szemszögéből bomlanak ki előttünk, és elég hamar rájövünk, hogy Csonti úr itt nem a kutyát, hanem az embert jeleníti meg ezen az állati szűrőn keresztül. Természetesen ezzel a technikával rengeteg érdekes kérdésre rá lehet irányítani a figyelmet, amit az egész emberi társadalomra vonatkoztatva tudunk értelmezni. És bár némileg következetlen ez a kutya nézőpont (nem mindig konzekvens, hogy mit ért és mit nem ért az emberi világból ez a derék négylábú), de végig érdekes tud maradni, és leköti az olvasója figyelmét.

Bár az általam eddig olvasott Auster-kötetek közül a Timbuktu volt a legrövidebb és a legegyszerűbb történetvezetésű is, de ez az aranyos, hol vidám, hol melankolikus, ám a szívre és az észre is hatni képes és megfontolásra érdemes kérdéseket felvető történet egy kis időre ki tudott ragadni a téli szürkeségből. Nem soká jöhet az újabb Auster…