Zenék a nagyvilágból – Kel Assouf: Black Tenere (CD) – világzenéről szubjektíven 165/3.
Írta: Galgóczi Tamás | 2019. 02. 24.
Nem egészen így terveztem, de végül hónapokig tartott nálam a Glitterbeat kiadóval kapcsolatos „téli szünet”. Többek között kimaradt Refree és Ustad Saami utolsó lemeze, valamint az Orkesta Mendoza kislemeze. Ez utóbbit igazán sajnálom, de bízom benne, hogy idén jön a nagylemezük, ami majd feledteti a szomorúságot.
Azonban nem panaszkodom, mert az első album, amelyik eljutott hozzám a kiadó 2019-es terméséből, bőven kárpótolt a kiesőkért. Idén ez már a második tuareg együttes, akikre rácsodálkozom, mert korábban még sosem hallottam róluk. Pedig ők sem ma kezdték a zenélést, Aboubacar „Anana” Harouna gitáros-énekes 2006-ban érkezett Brüsszelbe, ahol megalakította a Kel Assouf együttest. A zenélés mellett lediplomázott, fesztiválok szervezésében vett részt – szóval őt tényleg nem lehet tétlenséggel vádolni.
A zenekarnak ez már a harmadik lemeze, és hasonlóan a nemrég tárgyalt Tartit társulathoz, róluk is elmondható, hogy egyedi zenét játszanak. A jól ismert és szeretett sivatagi rock, Harouna Gibson Flying V gitárnak köszönhetően még fémesebb, metalos színezetet kap. A trió felállás csak fokozza a hatást, minden sokkal nyersebb, letisztultabb, direktebb, erőteljesebb lett.
A lemezindító „Fransa” című szám fémes gitárja önmagába visszatérő tuareg dallamot játszik, amit tapsolás és tamasek nyelvű szöveg tesz teljessé. A hallgató számára hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az afrikai-arab muzsika és a rock/metal nem idegen egymástól, sőt még a hammond-orgonára emlékeztető billentyűs futamok sem lógnak ki a képből. A végtelenbe tartó ismétlődés, valamint a gitárszóló csak fokozza a hatást és az egyediséget. Rögtön a második óta, a „Tenere” jelzi, nincs itt semmi tévedés vagy kísérletezés, ez a felfogás teljesen tudatos a trió részéről. A kifejezetten feszes zenét az éneksáv nélkül nyugodtan rátehetnénk bármely hard rock/heavy metal albumra.
Anana Harouna játékában egyszerre van jelen a Black Sabbath és Jimi Hendrix, a blues, a hatvanas évek pszichedeliája, ésatöbbi. Azonban tévedés lenne őt egyszerű gitárnyűvőnek elkönyvelni, mert képes torzításmentes líraiságra is. A lemezen ballada helyett egy szépséges, a homokdűnék között visszhangként kavargó számot kapunk, ez a „Tamatant”. A változatosság jegyében írtak egy himnuszt helyettesítő szerzeményt (Taddout), hogy ez adjon belső erőt méltóságteljes zenéjével, visszafogottságával az ellenálláshoz.
Véleményem szerint pont itt volt az ideje, hogy a sivatagi rock/blues stílus fejlődjön, és a kísérletező kedvű muzsikusok a jelenleginél messzebbre kalandozzanak. A hallottak alapján ez a három ember minden további nélkül képes erre a feladatra, mert Olivier Penu dobos, aki a jazzt hozta magával, és Ben Youssef billentyűs (aki nélkül nem lenne sem Bargou 08, sem Ammar 808), aki az elektronikát teszi hozzá a közös zenéhez, szóval ez a trió nagy ígéret a jövőre nézve. Éppen ezért bízom benne, hogy megörvendeztetnek még pár hasonlóan színvonalas albummal.
Meghallgatásra ajánlott számok: Fransa, Tenere, Taddout, Taddout
2019-ben megjelent album (Glitterbeat Records)
Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/kelassoufofficial/
A zenekar tagjai:
Anana Harouna – ének, gitár
Sofyann Ben Youssef – billentyűs és művészeti vezető
Olivier Penu – dob
Michael Wolteche – menedzser
A lemezen elhangzó számok listája:
- Fransa
- Tenere
- Alyochan
- Tamatant
- America
- Amghar
- Ariyal
- Taddout
- Ubary