Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 126.

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

Solju: Oðða Áigodat (CD)

 

Azt még nem merném határozottan kijelenteni, hogy a világzene (world music) következő divathulláma a számi yoik lesz, mindenesetre vannak erre utaló jelek, a korábbi évtizedekhez képest manapság sokkal több az előadó és a megjelenő lemez, amit nem csak a hagyományos számi szállásterületeken, vagyis Skandinávia északi részén hallatnak, hanem szerte a világban. Ezek a lemezek rendre felkerülnek slágerlistákra, és persze a koncertmeghívások sem maradnak el. Egyedül abban vagyok biztos, hogy a finn világzenére nem lesznek olyan hatással, mint az utolsó háború után elveszett Karélia népzenéje.

 

Ulla Pirttijärvi 2014-ben alapította lányával, Hildá Länsmannal közösen a Solju együttest. Célja a hagyományos számi zene és ének megőrzése volt, mert úgy érezte, hogy a környezet nem kedvez a kultúra és az életstílus fennmaradásának. Ezen az úton fontos lépés volt, hogy 2015-ben indultak a finn Eurovíziós Dalfesztivál selejtezőjén, ahol meglepetésre negyedikek lettek egy olyan dallal, amelyben a sima popdalt yoikkal egészítették ki (ez az énekstílus nagyjából félúton van a szibériai sámánok és az észak-amerikai indiánok kántálása között). Szerencsére az idén megjelenő első lemezükön sikerült fejlődniük zeneszerzés terén, és olyan számokat írtak, amelyekben egyszerre érhető tetten a múlt, a maga törzsi-pogány hagyományaival, és a jelen, pop, rock és egy csipet blues formájában.

 

Kedvenceim közé tartozik a címadó „Ođđa áigodat”, köszönhetően annak, hogy vendégként közreműködik a Cseh Nemzeti Szimfonikus zenekar vonósszekciója. Zeneileg jól érvényesül a yoik és a popos ének váltakozása, amit a klasszikus zenekar kellőképpen egybegyúr. A szöveg – amennyire értem – arról szól, hogy az új időkben minden változik, és bár még halljuk a yoikot, még látjuk a rénszarvascsordákat, de ki tudja meddig. Következőként a „Irgeávnnas” számot dicsérem, mert ebben van torokéneklés (Mikko Neovonen vendégéneklése) és sámáni dobolás (Teho Majamäki). Érdekes egyébként, hogy a legtöbb esetben Hildá Länsman viszi a tiszta szólamot és Ulla Pirttijärvi a yoikot. A harmadik helyen holtversenyben a rockos gitárral megtámogatott „Beaivi Áhčči” és szintetizátor, illetve a többi elektronikus alap miatt kifejezetten modern hangzású „Muhtumin” végzett nálam.

 

A Solju bemutatkozó albuma nagyon tetszik, ahogyan modernizálva viszik tovább a számi (lapp) hagyományokat, az több mint szép – teljesen megérdemelten kerül fel a világzenei listákra.

 

Kinek ajánlom: modernizált számi yoik, erős énekszekcióval – mindenkinek bátran ajánlom.

2018-ban megjelent album (Bafe`s Factory).

A kiadó weboldala: http://bafesfactory.fi

 

 

 

Mercedes Peón: Deixaas (CD)

 

A lehetőségeimhez képest igyekszem szemmel tartani a hazai világzenei kínálatot, követni a fellépő külföldi előadókat és együtteseket, időről időre azzal szembesülök, hogy lemaradtam valakiről. Már megint. Ez kimondottan dühítő, hiszen az esetek többségében nagyon kevés az esély arra, hogy az adott formáció pár éven belül újra magyar színpadra tévedjen. Nem beszélve az idősebb generációról, akiknél még kisebb a valószínűség az újrázásra. Mercedes Peón tavaly ősszel Budapesten lépett fel, és nem láttam.

 

Ezt nem azért sajnálom, mert a galíciai énekesnőnek annyira jellegzetes frizurája van, hanem mert annyira egyedi az, amit művel. Fiatalon beleszeretett a helyi népzenébe, évekig terepen kutatta azt, majd 2000-ben megjelent az első albuma, amin cseppet sem meglepő módon a galíciai népzene elektronikával keveredik – elsőre meglepően kísérletező formában. Mostani ötödik lemezén mindkét összetevő megmaradt, változás pusztán annak köszönhető, hogy Peón folyamatosan keresi az ének legoptimálisabb megszólalást, valamint felbukkannak ipari hangok, jazz és akusztikus zongora, és valószínűleg van még pár apróság, amelyeket fel sem ismertem. Ettől tényleg zavarba ejtő, első hallásra kaotikusnak tűnik a most megjelent tizenegy dal halmaza – a művész érzésem szerint ezúttal messze maga mögött hagyta a közönséget, szóval mindenki kapja össze magát, és hallgassa meg párszor a Deixaast.

 

Akkor se essünk kétségbe, ha valamelyik kompozíció első hallásra nem tetszik, szerintem ez így normális, és ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy rossz az album, csupán Mercedes Peón művészként itt-ott már annyira eredeti, olyan újszerű formákat hozott létre, amelyek ráhangolódás, felkészülés nélkül így hatnak. Jómagam a végletes érzelmi töltéssel bíró „Tras o muro” számmal jártam így, elsőre nagyon berzenkedtem tőle. Ellenben a címadó dal azonnal a kedvencemmé vált, a zabolázatlan őserőtől duzzadó ének, az ipari zajok, az elektronika, a rockos gitár egyszerűen fantasztikus, tessék megnézni a hozzá forgatott klipet. Másodikként az egyik kislemezes kompozíciót, a „Plataforma”-t említem, mert a kísérletező kedv talán ebben érződik a legjobban, miközben az ének – már amikor elcsendesülve nem adja át a teret az elektronikus hangoknak (Ana Fernández és Mónica de Nut) – úgy árad, mintha köze nem lenne a zenéhez. A hangulatok együtt változnak a hangszereléssel, az énekkel, de azért rácsodálkoztam az utolsó, „Olores perdidos” című tételre, mert ez főként Péon hangjára és egy hagyományos zongorára épül, gondolom pont ez fogott meg benne.

 

A Deixaas különleges, egyedi muzsikát rejt, Peón kísérletező, részben szintetizáló törekvéseinek megfelelően. Érzékeny, érzelmes, erőteljes – a többéves felkészülés ellenére spontán rögtönzésnek tűnik, egyfajta avantgard előadásnak, ahol a szereplők a galíciai zenei hagyományokat építik be példamutató módon a produkcióba.

 

Kinek ajánlom: a különleges zenékre, az újdonságra vágyóknak kötelező lemez.

2018-ban megjelent album (Fol Musica)

Az együttes weboldala: https://www.mercedespeon.gal/

 

 

 

AMMAR 808: Maghreb United (CD)

 

Maghreb alatt rendszerint Észak-Afrika azon régióját értjük, ami a Nílustól nyugatra, egészen az Atlanti-óceánig terjed. A 808 jelen esetben egy Roland dobgépet, a TR-808-at takarja, amelynek főként a basszus hangzását szerették az elektronikus zenében – hajdanán, hiszen 1983-ban befejezték a típus gyártását. Mindehhez tegyük még hozzá Sofyann Ben Youssef producert, akiről a Bargou 08 utolsó lemeze kapcsán írtam.

 

A héten ez már a harmadik album, amely fontosnak tartja a helyi hagyományok és a modern, kortárs zene összekapcsolását, fúzióját. Ebben az esetben az arab-berber múlt – ami alatt egyrészt az éneket, valamint pár hagyományos hangszert, például gumbri, gasba, zokra értem – találkozik az elektronikával. A Bargou 08 után mindez már nem hangzik annyira furcsának, bár van abban valami antagonisztikus báj, hogy a TR-808 helyenként törzsi dobolást produkál. Számomra meglepő módon, ezt a zenét koncerteken, élőben egyfajta összművészeti verzióban tudom elképzelni, ahol a hang mellé a látványt és a mozgást is bevonják. Az utólag megnézett videók alapján ez részben tényleg megvalósul a koncerteken (lásd második videó), mert ha jól értettem, VJ segít nekik.

 

Abban az értelemben hasonlít az AMMAR 808 a korábban említett Bargou 08-ra, hogy itt is profi muzsikusok játszanak, akik számára ez a tevékenység nem a megélhetés forrása, hanem annál jóval több, egyfajta létszükséglet. Érzem bennük a tüzet, azt a pluszt, ami a nyugati előadók egy részéből sajnos hiányzik. Elég csak az „Ichki lel bey (feat. Cheb Hassen Tej)” számot meghallgatni, olyan húzása van, ami azonmód táncra, mozgásra késztet, a dallam pedig Indiára emlékeztet, bár tudom, nem ez nem az. Az egyenletesen magas színvonal miatt nem emelek ki egyetlen szerzeményt sem a lemezről, ezt tényleg tessék egyszuszra végighallgatni, befogadni. Gyakorlatilag tényleg annak vagyunk tanúi, ahogyan a múlt átalakul jövő idővé. Azt persze nem tudom, mennyire lesz népszerű ez a zene Észak-Afrikában, de Sofyann Ben Youssef és társai, vagyis Mehdi Nassouli (Marokkó), Sofiane Saidi (Algéria) és Cheb Hassen Tej (Tunézia), valamint Lassaed Bougalmi tényleg beleadják tudásukat-szívüket-lelküket ebbe a majd negyven perces albumba.

 

Kinek ajánlom: arab-berber muzsika elektronika által modernizálva – főként ennek a két stílus kedvelőinek ajánlom.

A 2018-ban megjelent album (Glitterbeat).

Az együttes weboldala: https://ammar808.com/