Főkép

Nekünk, könyvbarátoknak, mindig is voltak és lesznek kedvenc könyveink, nem is kevés. Időnként változik ez a lista, újak taszítják le a trónról a régieket, de némelyik olvasmány még a kedvencek között is kiemelt helyen szerepel. Ezek azok a művek, melyeknek olvasása olyan élménnyel gazdagít minket, amiket sosem tudunk feledni. Persze a részletes cselekmény talán elhalványul, de az az érzés, amit a könyv olvasása váltott ki belőlünk, mélyen bennünk marad. Nekem is van néhány ilyen „kedvenc a kedvencek között” könyv, amit véglegesen a szívembe zártam. Az egyik ilyen Szczepan Twardoch első magyarul megjelent regénye, a Morfium. Zseniális alkotás. Bíztam benne, hogy mihamarabb olvashatunk még a szerzőtől újabb alkotásokat, és néhány hónapja szerencsére meg is érkezett a könyvesboltokba A király.

 

1937-ben Varsóban az emberek hellyel-közzel két nagy csoportra voltak oszthatók: lengyelekre és zsidókra. Ez utóbbiak is lengyelek, csak éppen a vallásuk volt más, és nem lengyelül beszéltek, hanem héberül. Hatalmas szakadék tátongott a két népcsoport között, folytonos viszályban álltak egymással. Ez az ellentét rögtön a regény kezdetén érezhető: egy bokszmeccs kellős közepébe csöppenünk – a zsidó Jakub Szapiro és a lengyel Andrej Ziembiński küzdenek meg egymással. Szinte izzik a levegő kettejük között és persze a nézőtéren sem igazán csitulnak a kedélyek. A lelátón ott ül a 17 éves Mojżesz Bernsztajn is, akinek az apját épp Szapiro vonszolta el otthonról a fiú és az anyja szeme láttára.

 

Szapiro, azonkívül, hogy sztárbokszoló, Varsó „zsidókirályának”, Komának a jobbkeze, afféle alvilági figurák mindketten. Szapiro egyike Koma azon embereinek, akik a piszkos munkákat végzik el. Mojżesz apját is egy tartozás miatt kellett Jakubnak megleckéztetnie, amely az öreg halálával végződött. És itt jött egy érdekes fordulat, aminek az okát nem is nagyon értettem, ugyanis Szapiro magához veszi a kis Mojżeszt, aki attól kezdve szinte családtagnak számít (melyik bűnözőnek jutna ez eszébe, hogy akit megöl, felnevelje annak gyermekét?), mindenhová elkíséri Jakubot. Így lett tudomása az eseményekről, amelyekre aztán idős fejjel, Izraelben emlékszik vissza és vet papírra.

 

Mindez már oly régen történt, hogy mesélőnket kétségek gyötrik, vajon jól emlékszik-e mindenre, vajon valóban szemtanúja volt-e mindennek vagy csupán elmesélték neki? Ki mesélte el egyáltalán? Szapiro? Ahogyan a Morfium esetében itt is szokatlan tehát a narráció, ráadásul – körülbelül a regény utolsó negyedében – a szerző meghökkentő csavart visz a történetbe, ami az egész addig olvasottakat teljesen más megvilágításba helyezi.

 

Hogy milyen ember Jakub Szapiro? Bármilyen kegyetlenségre képes, nem riad vissza semmitől, neki nincs szüksége arra, hogy leellenőrizze, van-e töltény a revolverében, mert tudja, hogy az mindig töltve van és bármikor kész is használni azt. Mind a zsidók, mind pedig a lengyelek elfogadják és tisztelik, szinte nincs olyan ember Varsóban, aki ne ismerné, a nők imádják és bálványozzák. Figurája azonban rendkívül összetett. Utálnom kellett volna az életmódja, a szemlélete, a cselekedetei miatt, de mégsem tudtam. Olyan emberi tulajdonságokat véltem felfedezni rajta, ami miatt nem lehet haragudni rá.

 

A városban egyre inkább eluralkodnak a politikai ellentétek, a zsidó lakosság egy része Palesztinába készül, felesége Jakubot is próbálja rávenni, induljanak, hagyjanak itt mindent. De az indulásig még annyi mindent el kell intézni…

 

Szczepan Twardoch nagyon merészen választja ki, miről szóljon a regénye, korántsem nevezhetem őket rózsaszínű ködfátylas leányregénynek. Brutális jelenetek tobzódnak benne, amihez gyomor és lelkierő kell. Kiváló karaktereket épít fel, az események végig izgalmasak, nincsenek benne üresjáratok. Talán nem érte el nálam ugyanazt a hatást, mint a korábbi írásával, de legfeljebb egy hajszál választja el tőle. Elgondolkodtató, letaglózó, földbe döngölő.