Főkép

Az Incal képregénysorozat 1981-ben indult, magyarul 36 évvel később kezdte el kiadni a Pesti Könyv (mely kiadó nevét a képregény rajongók a Lucky Luke, Blacksad és Saga sorozatokért is imáikba foglalják). És bár mai szemmel már talán nem látjuk első ránézésre, hogy mi volt ebben annyira forradalmi, ha elmerülünk az Incal világában, hamar arra a következtetésre juthatunk, hogy ez az őrült űropera máig zseniális.

 

Az Incal sosem jött volna létre, ha nincs Frank Herbert megkerülhetetlen űreposza, a Dűne, s még inkább, ha a számos területen maradandót alkotó, chilei Alexandro Jodorowsky nem áll neki filmet készíteni belőle 1975-ben. A kor olyan óriásaival akarta filmre vinni, mint Orson Welles, Salvador Dalí, Alain Delon, Mick Jagger – és akkor még csak a színészekről beszéltem. A látványtervekhez az Alien filmek kapcsán elhíresült H.R. Giger is hozzátette a magáét, a zenét a Pink Floyd írta. Volna, ha az irdatlan gyártási költségeket látva be nem rezelnek a producerek. Jodorowsky azonban nem hagyta, hogy kétévnyi munkája a süllyesztőben végezze, s új projectbe fogott a Moebius művésznevet használó, francia Jean Giraud-val. (Ez az ember rajzolta az 1983-as Az idő urai c. rajzfilmet, mely sokunkra tett sokkoló, örökre szóló hatást.)

 

Közös munkájukból született meg a későbbiekben szerteszéjjel ágazó Incal univerzum első hat kötete. Mely aztán irdatlan hatást gyakorolt a popkultúra számos területére, nemcsak a képregényes világra. Az elképesztő látószögek a filmekre, a sci-fi emelkedettségét szétzúzó, noir elemeket is használó sztori a zsánerirodalomra, és még sorolhatnám (ideértve a metal zenére a VoiVod nevű kanadai csapaton keresztül kifejtett hatását). A különféle oldalhajtások egyikének az első része, a Metabárók kasztja 2008-ban jelent meg a Delta Visionnél, és önmagában is kerek és szédítő élményt nyújtott.

 

Az Incal számos eleme emlékeztet a Dűnére, ám a történet zöme más pályát ír le. Bár számos szereplője van, a John Difool nevű, R osztályú magándetektív a főszereplő. Aki az elején a noir magánnyomozók és a totálisan reménytelen, lecsúszott, drogos-alkesz lúzerek keverékének tűnik. Valamiért mégis hozzá kerül a Fényes Incal, ez a felfoghatatlan hatalommal és saját tudattal rendelkező „valami”, ami az ember és egyebek által lakott teljes világegyetemre hatással lehet. Ám, hogy miért kerül hozzá, az nem derül ki egyhamar.

 

A ​Sötét Incal című első kötet szinte csak elnagyolt vázlatát adja a történetnek meg a rémisztően összetett világnak, melyben játszódik. Egyre-másra érkeznek az újabb szereplők és kasztok, és az olvasó csak annyit ért, hogy nem ért semmit. Az azért világos, hogy az emberiség zöme embertelen körülmények között él, és hogy a hatalomért önmagukból a legkülönfélébb módokon kivetkőzött és elembertelenedett hatalmasságok küzdenek, ám, hogy ki kivel van és miért, az még a második kötetből, A Fényes Incalból sem derül ki. Ez a rész szinte egyetlen egybefüggő, rémálomszerű menekülés, bár a végére már kezd derengeni egy s más.

 

Engem mégis a harmadik kötettel (Ami ​odalent van) fogott meg igazán az Incal. Hogy az alkotók vagy totálisan szabadjára engedték a képzeletüket, vagy pszichedelikus szereket használtak, az már a korábbi részeknél is sejthető volt, de itt olyan metafizikai, spirituális és egyéb váratlan és elképesztő utalások, részletek és cselekmény szálak bukkannak fel, amiket minden őrültségük mellett sem eredményezhetett a puszta véletlen vagy egy csúf begombázás. Itt kezd derengeni, hogy miről is szól az Incal, hogy miért pont Difool a főszereplő (aki közben elkezd változni).

 

Persze messze még a vége, és még most is van számos megfejtetlen, furcsa elem. De aki eddig eljut, az maga is „Incal-kultistává” válik. Aztán, hogy van-e élő ember a Földön, aki a sorozat minden apró részletét felfogja és érti, nem tudom, de hogy ezt a képregényt sokszor újra lehet olvasni, az biztos.

 

A magyar kiadás, hasonlóan a Blacksadhez, két verzióban érhető el, a némileg drágább, limitált gyűjtői kiadásoknak más borítója van, amúgy nincs különbség a „szimpla” verzióhoz képest, mely így is a szokásosnál nagyobb alakú, keményfedeles és csúcsminőségű. Moebius rajzainak sajátos, sokszor groteszk stílusa mai szemmel is olyan élményt nyújt, amihez hasonlót sem nagyon látni, és mivel megannyi paneljébe rejtett apró utalásokat, poénokat, extra infót, nagyon is kell, hogy ilyen, A/4-esnél is jóval nagyobb verzióban olvashattuk-nézegethessük az Incalt.