FőképA Metabárók kasztja egy gigászi űropera, melynek első kötete három részt foglal egybe. A képregénnyel komolyabban foglalkozók közül sokan a műfaj egyik klasszikusának tartják ezt a sorozatot, így nagy öröm, hogy immáron magyarul is olvasható, ráadásul igen remek kiadásban.

A sorozat első része eredetileg 1992-ben jelent meg Franciaországban, noha készítői közül egyik sem francia. Az író, Alexandro Jodorowsky chilei (illetve orosz zsidó) származású, míg a rajzoló Juan Gimenez argentin.

A történet alapötlete, vagy inkább annak csírája kb. 1975-ben született meg, amikor a filmrendezőként is ismert Jodorowsky egy olyan Dűne-adaptáción dolgozott, ami irdatlan költségei miatt végül soha nem valósulhatott meg (viszont H. R. Giger innen került át az Alien-sorozathoz: A bolygó neve: halál, meg a többi).

Frank Herbert zseniális űreposza mindenesetre annyira beette magát a rendező-író elméjébe, hogy aztán a Metabárók kasztjában igen sok apróbb-nagyobb momentum képében vissza is köszön (nehéz volna pl. a Shabda-oud boszorkákat nem a Bene Gesserit-nővérekhez hasonlítani) - mindazonáltal nem szimpla Dűne-nyúlásról van szó.

Viszont tény az is, hogy bármennyire is űroperáról van szó (amiben igen sok a fantasy elem), a Star Wars szériánál messze fajsúlyosabb, betegebb, meredekebb. Olyannyira, hogy sokszor Ian Watson Warhammer sorozata is eszembe jut róla.

A metabárók egy különleges családot, vagy inkább vérvonalat képeznek, amit legyőzhetetlen harcosok sora képez.
Szokásuk a következő báró rituális megcsonkítása, ami beavatásként és próbaként is működik, illetve az, hogy a mindenkori fiúnak le kell győznie (meg kell ölnie) a mindenkori apát - hiszen különben nem lenne biztosított, hogy méltó a metabáró címre…

Mindezek hátterét egy olyan űrbéli világ adja, ami az említett két alapvető sci-fi sorozatot idézi kiterjedtségben, kimunkáltságban és változatosságban. A keretet pedig két robot, Tonto és Lothar beszélgetése adja. Mindketten a „jelenlegi” metabárót szolgálják, s előbbi meséli el utóbbinak uruk, illetve a család származását.

Minden rész egy-egy ős sztorija, ennek megfelelően az első kötetben Othon, az ükapa, Honorata, az ükanya és Aghnar, a dédapa krónikái olvashatóak.

Amellett, hogy a sztori nem szűkölködik a beteges, brutális, véres, illetve erotikus jelenetekben, nyilvánvaló, hogy a kegyetlen metabárók legalább valamiféle erkölcsi kódexet követnek, szemben a bolygóközi intrikákat űző megannyi hataloméhes szereplővel, akik között épp úgy megtaláljuk a császári párt, mint a fent említett boszorkányrendet, vagy a galaktikus kalózokat.

Jodorowsky fantáziája azonban képes túllépni az űroperai kliséken (bár itt is robbannak fel bolygók a nagy szerelmek, illetve egyszemélyes bosszúhadjáratok kapcsán), és egy csomó olyasmit sző a történetbe (még ha ez sokszor nyilván Dűne-hatásra történik is), amik megdöbbentik az olvasót.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a görög mítoszokból is merített a szerző, ahogy a metabárók ereje, képességei (és mentalitása) is közelebb van az istenihez, mint az emberihez.

Mindehhez páratlanul szép, művészi igényű, bár sokszor némi Valejo-hatást mutató (nagy mellű hősnők, nagy izmú hősök, nagyon randa szörnyek) illusztrációkat készített Gimenez. Neki, az ő saját stílusának is nagyban köszönhető, hogy a Metabárók kasztja atmoszféra és hangulat szempontjából is messze átlagon felüli.

Nyilván létezik ennél „okosabb”, értelmesebb képregény is, ahogy butább is, bőven, de így is csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a fenti sorok kapcsán akár csak egy szikrányi érdeklődést is felfedezni vélt önmagában.