Főkép

Már megint abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyan előadó koncertjére ültem be a MüPában, akinek az utolsó két lemezéről korábban írtam a világzenéről szubjektíven rovatban, így nem az újdonság varázsával, hanem az élő fellépés minőségével, a zene által kiváltott hangulattal kellett foglalkoznom.

 

Egyébként úgy gondolom, hogy a Fesztiválszínház sokkal ideálisabb helyszín a világzenei rendezvényekre, mint a nagyterem. Meghittebb, és a kialakítása folytán mindenki jobban látja a színpadot, közelebb is van a fellépőkhöz, és szerintem a hangosítás is egyszerűbb feladat. Mondjuk ahol ültem – hatodik sor széle – a dob ezen az estén picit túl hangosan szólt, szívem szerint lentebb kevertem volna. Ezt leszámítva nincs okom panaszra, parádés koncertnek lehettem részese.

 

Ehhez természetesen megfelelő közönség szükséges – de ezen az estén nem lehetett ránk panasz. Az összetételt nézve fiataltól nyugdíjasig minden generáció képviselte magát, talán külföldiből kevesebbet láttam, mint ahogy ezt megszoktam a MüPában. A lényeg, hogy kortól függetlenül mindenki vevő volt Bombino tuareg rock-blues muzsikájára. Ami azért nagy szó szerintem, mert kis túlzással egy gitármágusra kihegyezet rock koncertet ültünk(!), tapsoltunk és tapsoltunk és tapsoltunk végig.

 

Az egész egy akusztikus csomaggal kezdődött, amiben jobbára blues nótákat hallottunk, ami kiegészítve a tamasek nyelvű énekkel nagyjából az első szám felénél elvarázsolta a komplett nézőteret. Ráadásul Bombino azonnal kétféle bűbájt olvasott ránk a gitárjával. Elsőként kiragadott bennünket térből és időből, és meg sem állt velünk a sivatagig, hogy csatlakozzunk az éjszakai tábortűz mellett üldögélők csapatához, és a csillagos égbolt alatt élvezzük a zenét. Neki köszönhetően átélhettük a végtelenbe vesző homokdűnék látványát a holdfényben, a csillagok ragyogását, a tábortűz pattogását – hihetetlen volt. Mellé pedig eljutottunk abba az afrikai zenéknél megszokott állapotba, amikor egyszerűen boldogok vagyunk, élvezzük a zenét, a ritmust, és nem akaródzik ebből a pillanatból kimozdulni.

 

 

Aztán letette akusztikus gitárját, és elővette az elektromos változatot, Corey Wilhelm pedig beült a dobszerkója mögé – és kezdetét vette a sivatagi rockkoncert, amúgy tuareg módra. Amennyire sikerült megállapítanom, a program jobbára az utolsó két albumra épült (Azel és Deran), de igazából nem figyeltem semmire, mert ez a zene tényleg magával ragadott. Bombino picit másként viszonyul a komponáláshoz, keze alatt a nyugati rock keveredik a tuareg hagyományokkal, ami a megszokottól eltérő dalszerkezetet eredményez, a hangsúlyok máshol vannak – viszont élőben és lemezen mindez fantasztikusan szólt.

 

Nem tudok és nem is akarok számokat említeni, mert sokkal fontosabbnak tartom azt a hangulatot, életérzést, ami a színpadról áradt. Az ismétlések, Bombino virtuóz gitárjátéka, ami alatt természetesen egészen mást kell értenünk, mint ahogy a nyolcvanas-kilencvenes évek gitárnyűvőitől megszokhattuk. Csak lestem, mi mindent művelt az ujjaival, már nem csodálkzom, hogy az utolsó lemezét jelölték az idei Grammy-díjra. Egy biztos, varázslatos estét kaptam, ahol ugyan egy szót sem értettem a dalszövegekből, de a zenével együtt mégis tökéletesen működött. Ezért a hangulatért, ezért az energiáért járnak az emberek élő zenés koncertre (legyen az rock, metal, világzene, vagy bármi egyéb).

 

Ezen az estén a lényeg a muzsikán volt, jellemző módon Youba Dia basszer csak harminc perc játék után kezdett velünk kommunikációba. Szóba került a hideg, az ország és a MüPa szépsége, a jég természetes előfordulási helye a fekete kontinensen (hűtőszekrény), de beszélgetés helyett inkább játszottak és szemlátomást élvezték a koncertet. Érthető módon nehezen engedtük el a négy muzsikust, csak a második ráadás után távoztak végleg a színpadról.

 

Köszönet a sivatagi élményért, a rockzenéért, az egymásba fonódó, csillagokig érő dalokért.

 

 

A zenekar tagjai:

Omara „Bombino” Moctar – gitár, ének

Youba Dia – basszusgitár

Illias Mohamed – gitár, kalabas, háttérének

Corey Wilhelm – ütőhangszerek