Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 129.

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Bombino: Deran (CD)

 

Idén májusban jelent meg Omara „Bombino” Moctar ötödik nagylemeze, ami gyakorlatilag ott folytatja, ahol az előző Azel abbahagyta. Sivatagi rock és blues sorjázik szépen egymás után, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint meghallgatni az egyik legjobb kortárs bluesgitárost. Azért némi változást érzek a korábbiakhoz képest, szerintem az új környezet jó hatással volt a stúdióba vonuló zenészekre.

 

Ugyanis ezúttal nem Amerikában készült az album, hanem Marokkó legnagyobb kikötővárosában, Casablancában. Igazából nem tudom – ez tényleg csak vélelmezem –, de mintha letisztultabb, még természetesebb lenne a zene. Egy biztos, ezekben a számokban egyaránt benne van a sivatag és Jimi Hendrix, ami virtuozitást és szólókat jelent, meg nyugalmat, végtelenséget és szépséget. Mindezeken felül ott van az élet szeretete és tisztelete, a béke utáni vágy – amin mondjuk Bombino kalandos életútját nézve cseppet sem csodálkozom, hiszen több országban számos foglalkozást kipróbált, és a második tuareg lázadás idején kénytelen volt elmenekülni Nigériából. Egy biztos, fegyver helyett a gitárját használja, ezzel próbálja megváltoztatni a világot, az embereket.

 

A Deran című korong kellőképpen változatos lett, egy pillanatra sem válik unalmassá, mert ugyan vannak rajta egymáshoz hasonlító szerzemények, az összbenyomásom pozitív, és pár napig szinte csak ezt hallgattam. Kedvenceim közé tartozik az első, „Imajghane” című tétel, ami inkább rock, mint blues, és visszafogott erőt, méltóságot áraszt, miközben megcsodálhatjuk Bombino virtuóz gitárjátékát. Aztán ott van a tuareg esküvői dal előtti tisztelgés (Deran Deran Alkheir), ami elsőre felfokozott tempójával tűnik ki a többi közül, majd a hagyomány és az elektromos gitár összeházasításának milyenségével. Harmadiknak első felindulásból a reggae alapokra felépített „Tehigren” számot gondoltam, de mivel ilyet már hallottunk az előző albumon, inkább az esti tábortűz hangulatot megidéző „Midiwan”-t dicsérem, amiből már csak a szikrák pattogása hiányzik, elvégre az ének, a taps, a meghittség és a gitár már benne van.

 

Az mindenesetre bámulatos, ahogyan Bombino bármilyen érzelmet képes eljátszani, úgy hogy közben végig megmarad a groove, miként az sem semmi, ahogyan a rock és a tuareg hagyományokat keveri egymással.

 

Kinek ajánlom: a tuareg zene iránt érdeklődőknek ajánlott, akárcsak a rock és a világzene párosítását kedvelőknek.

2018-ban megjelent album (Partisan Records)

Az előadó weboldala: http://www.bombinomusic.com/

 

 

 

 

Samba Touré: Wande (CD)

 

Tényleg a véletlen műve, hogy Nigéria után Mali következik, miként abban sincs tudatosság, hogy az eheti második lemezen is főként blues hallható. Touré előző két korongját, amelyek szintén a Glitterbeat kiadónál jelentek meg, nem volt szerencsém meghallgatni, de egyelőre ez nem okoz gondot, mert a Wande című album jókor került a kezembe, ezekben a napokban pont ilyen nyugis zenére vágytam.

 

Bluest írtam az előbb, és ez maximálisan igaz, csak ebben az esetben nem amerikai, hanem afrikai bluest jelent, ami elsőre hallásra kevesebb szomorúságot tartalmaz, ez persze nem jelenti azt, hogy az emberi nyomorúság nincs jelen a zenében, elvégre az ország sokat szenvedett az utóbbi években. Azért az élet nem áll meg, és Afrika még mindig különbözik a világ többi részéről, elég, ha annyit mondok, a két hétig tartó stúdiózás hétvégén szünetelt, mert a kísérő muzsikusok ilyenkor esküvőkön léptek fel!

 

A szövegekről nem tudok mit mondani, így marad a zene, ami egyszerűen csodálatos, jellemzője a végletekig letisztult hangszerelés, a fontos szerepet játszó a ritmusszekció, Touré hangja, és persze a fekete kontinensre jellemző ismétlések. Komolyan mondom, ha a négy muzsikusnak megtetszik egy dallam, harmónia vagy más ezzel egyenértékű részlet, akkor hajlamosak a végtelenségig, már-már a révülésig ismételni azt. Ez történik a címadó dal, a „Wande” estében, ami az átlagnál egyébként is lassabb, nyugisabb. Az általunk ismert, nyugati blueshoz szerintem a „Yerfara” ál a legközelebb, mind a hangszerelést, mind a dallamot figyelembe véve – egyedül Touré hangja az, ami egy csipetnyi egzotikumot ad az egészhez. A klipes „Goy Boyro” meg valahol a kettő között áll, a gitár inkább nyugati, az ismétlődés meg Afrikára jellemző – el tudom képzelni, hogy koncerteken ezeket jóval hosszabb ideig játsszák.

 

Samba Touré nem szereti, ha kategóriába akarják beletuszkolni, ő a saját, folyton formálódó, változó zenéjét játssza, ami kis túlzással nem lemezről-lemezre, hanem számról-számra módosul. Abban egyetértek vele, hogy ez se nem sivatagi, se nem deltavidéki blues, valahol mindkettő, de inkább egy veterán muzsikus pillanatnyi helyzetjelentése arról, hogy most miként látja a világot, és mit vált ki mindez belőle.

 

Kinek ajánlom: fekete blues, bölcsességgel és egyszerűséggel átitatva, meditálásra vagy nyugalomra vágyóknak, no meg a blues kedvelőinek ajánlom.

2018-ban megjelent album (Glitterbeat)

Az együttes weboldala: http://www.samba-toure.com

 

 

 

Elephant Sessions: All We Have Is Now (CD)

 

Úgy gondolom a skót Elephant Sessions együttes kifejezetten jó évként könyveli el a 2017-es esztendőt. Erre minden okuk megvan, elvégre a második nagylemezüket a BBC a 2017-es év skót hagyományos zenei albumának választotta. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a nehezen bekategorizálható zenéjük címkéje – indie folk vagy neo-trad – finoman szólva is zavarba ejtő, akkor tényleg elmondható, hogy ez az öt muzsikus valamit nagyon tud.

 

Mondjuk a borító alapban nem sejteti mindazt a gazdagságot, amit belekomponáltak a számokba, első ránézésre túl egyszerű, akár hatásvadásznak is tarthatnánk. Persze ha közelebbről, vagy nagyobb méretben tekintjük meg, akkor egyrészt ott van a maga végtelenségében a csillagos égbolt, amibe minden bele tartozik, többek között a Föld és mi magunk is. Másrészt viszont a sötétség előtt álló ruhátlan alak számomra azt jelképezi, hogy nincs semmink, csupaszon állunk a mindenségben, és csak nézünk magunk elé. Viszont ez a jelenet nálam alapban csendet és harmóniát feltételez, és ez bizonyos értelemben illik a zenéhez.

 

Aminek egyik fő jellemzője, hogy instrumentális, vagyis ének az nincs, ellenben hegedű, gitár, mandolin, basszusgitár és dob van bőven. A másik védjegye az együttesnek, hogy nincsenek szomorú vagy kesergő dalok, itt vidámság van, tánc és életöröm. A harmadik és egyben legfontosabb, hogy a népzenei hagyományokat keverik komponálás közben mindenféle stílussal – ezért nem behatárolható világzenénél pontosabban az, amit csinálnak. Példaként említem az első számot (Wet Field Day), ami úgy indul, mint egy jólnevelt indie sláger, csak aztán belép a hegedű, és átveszi a vezető szerepet. Vagy ott van az albumzáró tétel (Doofer) ami egyértelműen rock-metal gitár-dob alapokkal bír, csak ezt megkoronázza a féktelen hegedűszó. Harmadik kedvencem nem a „Lament For Lost Dignity” – amiben egyébként remek gitár-mandolin csere hallható félidőben –, hanem a keleti ritmusokkal és dallammal megfűszerezett „Dirty” című szám, mert amit ebben művelnek, ahogyan a népzenét keverik a fémes muzsikával, az tényleg fantasztikus.

 

Nagyon tetszik az Elephant Sessions második, All We Have Is Now albuma, mert sikerült úgy egymásba építeniük a népi hagyományokat és a modern stílusokat, hogy az egy pillanatig sem tűnik mesterkéltnek, inkább olyan kortárs zenének, ami egyszerre őrzi a hagyományokat és mert bátran újítani.

 

Kinek ajánlom: skót muzsika, mindenféle modern stílussal kiegészítve, mindenkinek nyugodtan ajánlható.

A 2017-ben megjelent album (Elephant Records).

Az együttes weboldala: http://elephantsessions.com/

 

<