Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

 

Bombino: Azel (CD)

 

Egyszer az is megérne egy cikket, hogy bizonyos világzenei/népzenei stílusok miért annyira népszerűek mifelénk, míg másokról gyakorlatilag szinte senki sem hallott. Az ismeretlen csoportra jó példa mondjuk az indonéz, főként az ütőshangszerekre épülő gamelán, míg ellenben a Tinariwen, a Tamikrest vagy az Imarhan sivatagi rockjával viszonylag gyakran összefut az ember. Akár rádióban, akár a Youtube-on, akár koncerten vagy más helyen. Erre szerintem csak részben magyarázat, hogy a rock sokkal ismerősebb számunkra, mert ilyen alapon az afrikai fekete zenéket sem hallgatnánk élvezettel, pedig az is messze van a megszokott rádiós slágerlistáinktól.

 

Ilyen felvezető után ugye senki nem csodálkozik azon, hogy a heti első lemez a tuareg Omara „Bombino” Moctar muzsikáját tartalmazza, amely érdekes rock-blues keverék, jól hallható tuareg hagyományokkal. Elsőre azt gondoltam, hogy Jimi Hendrix eltévedt, és a homokdűnék tövében ült le gitározni. Másodjára már nem, mert Bombino, dacára tehetségének, azért egy másik kategóriát képvisel, a gitárnyűvő tehetség megmarad a jól követhető dallamoknál, és ez és igaz a szólókra is. Mindezeken túl az album a hagyományőrzés mellett tartalmaz némi kísérletezést is – gondolok itt például a „Timtar (Memories)” című számra, amelyben némi reggae hatás érvényesül.

 

A legjobban az album leghosszabb szerzeménye tetszett, elsősorban a felvezetés miatt, de ezen kívül az „Iyat Ninhay/Jaguar (A Great Desert I Saw)” olyan, mint egy sivatagi vándorlás, amelynek nem ismerjük a végállomását, és bár menet közben látunk érdekességeket (egyszer mintha Led Zeppelin feeling bukkanna fel a gitárjátékban), leginkább a befejezéskor végtelen sorban érkező ismétlődések maradnak meg a hallgatóban. A tétel zaklatott befejezését jól oldja a következő „Igmayagh Dum (My Lover)” című dal, amely egyszerűségével, minimalizmusával nyugtat, hiszen nincs itt más, mint gitár, taps, ének és a Nyugat-Afrikára jellemző dzsembé dob, azonban ezek az alkotóelemek így együttesen azonmód odavarázsolnak bennünket az esti tábortűz mellé, ahol csak annyi feladatunk van, hogy hallgassuk a zenét, és szeretteink után vágyakozzunk.

 

Ez az album kifejezetten kellemes hallgatnivaló, Bombino nyilvánvalóan tehetséges gitáros, és bár egyesek szerint nem ő fogja megújítani a sivatagi rock (és blues) műfaját, viszont szégyenkezésre sincs oka, mert a most rögzített tíz szerzemény teljes mértékben visszaadja azt a hangulatot, érzést, amely nélkül nem lenne hiteles ez a zene.

 

Kinek ajánlom: a tuareg zene iránt érdeklődőknek ajánlott, akárcsak a rock és a világzene párosítását kedvelőknek.

2016-ban megjelent album (Partisan Records)

Az előadó weboldala: http://www.bombinomusic.com/

 

 

 

The Womeximizer 15 (CD)

 

Időről-időre muszáj visszatérnem a 2015-ös Womexre, mert ott tényleg annyi mindent láttam és megéltem, hogy időről-időre eszembe jut valami apróság, ami nem csupán az októberi napokat idézi fel, hanem arra késztet, hogy újra és újra elővegyem a rendezvény hivatalos válogatáslemezét. Igen, ez a kiadvány évek óta elmaradhatatlan kelléke a zenei vásárnak, amely értelemszerűen mindig az ott fellépő előadók és zenekarok „slágerei” közül válogat. Ennek köszönhetően kis túlzással felfogható amolyan világzenei best of vagy superhits gyűjteménynek, amit szerintem nyugodt lélekkel lehetne bolti forgalomban is terjeszteni, mert nemcsak az életműdíjasok, hanem a kevésbé ismert, ám tényleg tehetséges előadók felvételeit is tartalmazza. Nagy segítség abban, hogy tágítsuk érdeklődési körünket, hiszen ez a húsz szerzemény az egész világot megidézi nekünk. Itt tényleg mindenki talál kedvére valót, kezdve a latinos rappeléstől, a nyugat-afrikai highlife bársonyos dallamain át a magyar nyelvig. Ez utóbbi nem elírás, hiszen Herczku Ági, valamint a Cimbalomduó révén hazánk sem hiányzik a gyűjteményről.

 

Értelemszerűen azok a számok tetszenek a legjobban, amelyek élőben elvarázsoltak, vagy az újszerűségük, vagy a tökéletesre csiszoltságuk, vagy egyszerűen az itt és most ihletett találkozásának. A Womex életműdíjas Cheikh Lo, harmonikával és női hanggal kiegészített slágere felülmúlhatatlan – a „Degg Gui”-ban tényleg egy élet dalszerzői tapasztalata érvényesül. Zseniálisan fülbemászó, meghintve sok-sok Afrikával, mindezt erőlködés és izzadtság nélkül! Széchenyi Zsigmonddal ellentétben nekem bejön az indiai zene, főként a Tritha Electric képviselte punkos verzió. A „Rangamati” éneke jellegzetesen indiai, míg a hangszerelés nagyban támaszkodik a rockra – az összhatás ennek eredményeként egy kicsit elszállós, kicsit egzotikus, számomra kedves nóta (és nagyon várom már az új lemezt).

 

Pat Thomas highlife szerzeménye (Gyae Su) ezúttal is táncra csábit, miközben vidáman mosolyog rám, és ott van benne minden, amit a feketék tudnak a zenéről, valamint az, amit érdemesnek gondoltak eltanulni a fehérektől. Bár nem láttam a koncertet, de sokra tartom Damir Imamovic Sevdah Takht formációját, mert zenéjében ott van a Balkán, az oszmán hódítás, és mindaz, ahogyan az emberek ezt megélték, illetve továbbadták utódaiknak. Az általa generált enyhe szomorkodást nagyjából az első tíz másodperc alatt semlegesíti a Rancho Aparte Chirimia, hogy jóféle latin fiestát varázsoljanak körénk – és élőben még jobbak, mint ezen a felvételen.

 

Nem folytatom, mert reményeim ez a pár sor elég annak érzékeltetésére, hogy mennyire változatos, mennyire naprakész, és nem utolsó sorban mennyire hiánypótló ez a válogatás. Hamarjában nem tudok hasonló, ilyen színvonalas és ilyen régóta létező sorozatról.

 

Kinek ajánlom: az egész világot felölelő válogatás, amelyen jól elfér egymás mellett a merészen újító és a hagyománytisztelő, a fiatal pályakezdő és a nyugdíjas muzsikus – az egyetlen közös a garantált színvonal, aminek köszönhetően valóban élményt jelent a hallgatás.

2015-ben megjelent lemez (Piranha).

Bővebben a  rendezvény weboldalán: http://www.womex.com/

 

 

Az eheti harmadik lemezről túlságosan terjedelmes írás született, így az külön cikkben kerül publikálásra pár napon belül.