Főkép

Lehet furcsa a negyedik kötetnél belecsöppenni egy élet történetébe, de nekem épp a negyedik lemur könyv, a Wünsch híd volt a belépő nemcsak a kultikus sorozatba, de egyúttal Garaczi László életművébe is. A cselekményre (már amennyiben beszélhetünk bármilyen értelemben is cselekményről abban a vékonyka kötetben) már nem is emlékszem, de az a fantasztikus nyelv, hangulat és nagyfokú rafinéria, ami igazán jellemzi azt a szöveget, mind a mai napig élénken él bennem. Így persze amint tudtam, sort kerítettem az ötödik lemurra, a Hasításra is. És hogy olyan-e, mint az előző? Nem. Mégpedig azért, mert sokkal, de sokkal jobb.

 

A Wünsch híddal ellentétben itt van elég konkrét és jól körülírható cselekmény, rengeteg kisebb-nagyobb sztori, anekdota, és bár bőven ugrálunk az időben a szerző gyermekkorától kezdve tinédzserkorán át negyvenes éveinek elejéig, de a folyton visszatérő elemek és a gondosan kidolgozott motívumháló nagyon is összetartja ezt az egész történetet. Elég ritka az, hogy úgy legyen valaki humoros – sőt, több helyen kacagtatóan vicces –, hogy közben fontos, érdemi megállapításokat tegyen olyan fajsúlyos témákról, mint az ’56-os forradalom, a Kádár-kor, a rendszerváltás ideje és a szabad piac megnyitása utáni merev kiábrándulás kora.

 

Ez az ötödik lemur történet számomra elsősorban a gyermek- és kamaszkori vágyak, illúziók, illetve az ezekből való kényszerű kilépés/kiábrándulás könyve. Az elbeszélő legyen bármilyen életkorban – hat vagy éppen negyven éves – mindig azzal szembesül, hogy bár fantasztikus dolog „hasítani” az életben vadóc kisgyerekként, akivel nem bírnak az iskolában; piás illetve enyhe drogokkal élő kamaszként/fiatal felnőttként külföldön vagy belföldön csavarogva; vagy akár harmincon túl baromkodva és az életet habkönnyen véve, de a dolgok valahogy mindig visszaütnek, és rosszra fordulnak, hisz felnőttként mindig csak „ülünk a munkahelyen, iskolában, otthon, kocsmában, és mindenki föladta, elcseszte, szétbarmolta”, és közben nem akarjuk megérteni a bennünk élő adrenalinfüggő, bohókás gyereket. Legalábbis ezt pajkos, folyamatosan ökörségeken gondolkozó Garaczi Lacit nem nagyon akarják megérteni ezalatt a bő 150 oldal alatt. Pedig jó lenne, mert csinálhat bármilyen baromságot, nem áll rosszul az élethez.

 

Emellett, ami megint nagyon működött, az a kimondottan rövid, akár tőmondatos nyelvezet, ami gyakran költői, sokszor ad lehetőséget különféle asszociációkra, és amelyek hihetetlen sebességet adnak a sorok közötti hasításhoz. Az előző kötethez hasonlóan itt is tűnt inkább versnek az, amit olvastunk, mint valódi prózának. Ráadásul úgy, hogy egyáltalán nem volt öncélú ez a fajta nyelvi lelemény, hanem tökéletes elegyet alkotott a történettel.

 

Összességében meglepő, hogy ez még csak a második Garaczi, amit olvastam, hisz hibája nemigen volt, nyelvileg nagyon él, tele van jó történetekkel, pörög, vicces, de érzed, hogy mégis tétje van. Sokan írtak már sokfélét róla; részemről legyen elég annyi, hogy az év egyik legjobb magyar könyve.