Garaczi László: Wünsch híd
Írta: Bak Róbert | 2016. 01. 10.
Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb személy arra, hogy ajánlót írjak Garaczi László Egy lemur vallomásai sorozatának negyedik kötetéről, a Wünsch hídról, ugyanis nemcsak, hogy eddig nem olvastam semmit a tetralógiából, de a szerző egyetlen más kötetéhez sem volt szerencsém. Így most csak ezen egyetlen könyv olvasása során szerzett saját személyes tapasztalataimra, élményeimre támaszkodva írhatok – nem pedig az egész sorozat vagy életmű tükrében. Ezt vegyétek figyelembe.
A külsőre elég jól sikerült könyv igencsak vékonyka, alig százötven oldal. Olvasás előtt kézbe vettem, átlapoztam – gyorsan végezni fogok vele, gondoltam. Aztán, mint a jó öreg Mátyás királynál a mesében, így is lett, meg nem is. Ugyanis a Wünsch híd szövege bár gyorsan is olvasható, de a gondosan szerkesztett (kilencszer hét fejezetre tagolt) írás nagyon is ellenáll a hagyományos olvasási módoknak. Az első egység (Valami sűrűség), egy kiskamasz gondolat- és történetszilánkjait villantja meg – érthetőek, követhetőek, egyszerűek. Adná magát, hogy a szöveg létrehozója emlékszik vissza saját múltjára, és építi újra azt, de hogy ne legyen minden ennyire kerek, a második egység (Félcédulák) már jóval kaotikusabb. Itt egy egészen kicsi gyermek világra eszmélését követhetjük nyomon. Nesze neked időrend, és ok-okozatiság… A többi fejezettel is ugyanez a helyzet. Általában nincsenek felépített, kerek történetek, az egyes egységek nem következnek egymásból; sokszor igazán zavarosnak tűnnek, olyannyira, hogy néha még a központi karakterünk (talán maga a Lemúr?) életkorával, a történések helyével és idejével sem lehetünk tisztában; néha még azzal sem, hogy mi történik éppen.
A szöveg maga igen szép, költői, letisztult. Ezek a kopogó tőmondatok valóban leginkább egy verset idéznek, és a fülszöveggel ellentétben én valóban elsősorban hangulatprózának nevezném. Olvasás közben a sok ide-odaugrálás miatt, sokszor már nem is emlékeztem arra, hogy mi is volt az előző egységben, és úgy gondoltam, ezek az apró történetszilánkok vagy inkább történések, hangulati elemek óhatatlanul ki is fognak menni a fejemből, de hála a rafinált szerkesztésmódnak, és egyes elemek többszöri ismétlésének, nem így történt. Így a Wünsch híd nemcsak költői képek gyűjteményeként, hanem egyfajta kifacsart (ez most nem negatív jelző) visszaemlékezésként is működik.
A kötet címéül szolgáló hídhoz sem volt eddig szerencsém (rá kellett keresnem, hogy mi is az, és miért olyan különleges), de mindenképpen az kell mondanom, tökéletes mottója a kisregénynek (teljesen bizonytalan vagyok, hogy mi lenne a legmegfelelőbb címke hozzá). Ugyanis, ahogy ennek a városligeti hídnak, úgy a kötetben szereplő emlékeknek sincs konkrét értelme, célja, funkciója (a legtöbbjük elsősorban a végleges hiányt tükrözi) – a kellően nyitott olvasóközönséget azonban minden bizonnyal mégis gyönyörködtetni fogja.
Ezek után nem is kérdéses, hogy idővel fogok még Garaczit olvasni, ha csak megközelítőleg kapok a Wünsch hídhoz hasonló színvonalú olvasmányt, már megéri. Engem mindenesetre mélyen megérintett ez a vékonyka kötet. Szánjatok rá egy-két órát, megéri.