Főkép

„Mi itt nem tűrjük a feleségverést, a nemi szervek megcsonkítását vagy a becsületbeli gyilkosságot. Nem követeljük meg az asszonyoktól, hogy tetőtől talpig beburkolják magukat, vagy hogy örökké lesüssék a szemüket, és azt sem tiltjuk meg egy asszonynak, hogy kíséret nélkül tartózkodjon közterületen. Modernek vagyunk. Modern életet élünk. Csupán ahhoz ragaszkodunk, hogy a nők maradjanak meg a nekik kijelölt területen; a nő a magánszférához, a férfi ezzel szemben a nyilvános szférához tartozik. A férfi számára elfogadott létforma a beszéd, míg a nő számára elfogadott létforma a hallgatás.”

 

Ronit Krushka még „ennyit” sem volt hajlandó elfogadni. Az első adandó alkalommal elmenekült London gyakorlatilag külön falunak is tekinthető külvárosából, Hendonból, hogy a lehető legtávolabb legyen az ottani szigorúan vallásos zsidó közösségtől, ahol felnőtt – és ahol édesapja volt a mélyen tisztelt rabbi. Gyermekkori traumáit legfeljebb a menő manhattani pszichológusával beszéli meg, mára szinte teljesen maga mögött hagyta Hendon bezárkózó és hallgatag lakóit – vagy legalábbis szeretné ezt hinni. Amikor azonban kiderül, hogy apja elhunyt és neki ideje visszalátogatnia a brit kisvárosba, a múlt újra visszahúzza. Azok ugyanis, akiket maga mögött hagyott egy évtizeddel korábban, még mindig Hendonban élnek...

 

Dovid és felesége, Esti maradtak lényegében a Ráv, Hendon rabbijának legközelebbi hozzátartozói. Dovidot szinte a fiaként kezelte, természetesnek tűnt, hogy halála után majd ő veszi át a helyét a helyi közösség tartóoszlopaként – csak Dovid mintha nem lelkesedne annyira a gondolatért. Befelé forduló, elmélkedő, gyakori fejfájás által sújtott jellemét mintha nem is szeretné mindenki, ráadásul a felesége is szokatlanul hallgatag... Kevesen tudják csak, hogy Esti és Ronit gyermekkorukban legjobb barátnők voltak, azt pedig szinte senki, hogy többek is, mint barátnők. Ronit visszatérése egyszerre villanyozza fel és taglózza le Estit, aki az elmúlt években mintha mindent visszafojtott volna: vágyakat, érzelmeket, gondolatokat.

 

Mit szabadít fel bennük a Ráv halála? Túl tudnak-e lépni az eddigi életükön, évszázados berögzült szokásokon, hogy aztán valóban boldogok lehessenek? Lehetnek-e engedetlenek Istennel és általa előírt parancsokkal szemben? Át tudnak-e törni egymás hallgatásból szőtt falain, hogy megértsék a másikat? Talán ez utóbbit gondolom a legerősebb kérdésnek ebben a regényben – Naomi Alderman nagyon személyesnek tűnő kötetében mintha minden a csendről és a csendben megbúvó érzésekről szólna. Egymás, és ami legalább ennyire fontos, maguk előtt is elhallgatják a saját gondolataikat a szereplők. Nem kiabálnak, nem üvöltenek: inkább lebénulnak és még inkább magukba zárkóznak. Alderman egy ponton valahogy úgy fogalmaz, hogy ezek az emberek kétszeresen is hátrányos helyzetűek: nem csupán britek, de brit zsidók. Hogy lehet ilyen közegben szabadnak lenni?

 

Három fiatal, akiknek az életét valamilyen módon az előző generációk határozták meg. Látszólag Ronit körül forognak az események, de szerintem az Engedetlenség valójában mindhármuk személyes drámája: Dovid nem kevésbé fontos ebben a képletben. Beburkolózunk hármuk elfojtott érzéseibe, figyeljük Ronitot, amint felforgatja a kisváros békés életét, velük együtt merengünk, hogy mi lehetett volna másként, és hogy mennyire gúzsba kötött mindannyiunkat az, amit elvártak tőlünk. Pedig nincs itt rendkívüli tragédia vagy döbbenetes életút – hármójuk sorsa teljesen mindennapi is lehetne. Pont ezért szerettem Aldermannak ezt a regényét (is): mert úgy mesél általánosan a mindannyiunk életét meghatározó kötelékekről, hogy közben nagyon is konkrétan a zsidókra, mi több, a három zsidó személyére koncentrál.

 

A csendben megbúvó érzelmek regénye ez, nagyon érzékeny, apró nüanszokra koncentráló előadásban. Alderman megkapóan épít szinte érdektelen jelenetekből társadalmi képet: minden fejezetet egy zsidó gondolattal kezd, hogy azt kibontsa, meséljen erről az életről, és hogy ez miként mutatkozik meg szereplőinknél. Ettől lesz egyfajta „megmondó” jellege is, de talán pont ezért tűnt annyira személyesnek – mert érzem mögötte az írónő saját elfojtott-kiengedett feszültségét, ami miatt tényleg életre tud kelni Ronit, Esti és Dovid. Egyikük személyisége sem lett túlzó, nem akarta Alderman nagyon egyedi és különleges életutakkal még jobban aláhúzni a mondandóját – bár nem is feltétlenül kedveljük meg őket (pláne nem Ronitot), de talán pont az egyszerűségen keresztül találnak meg minket a legjobban a problémáik.

 

Nem tudom, hogy mi a 21. Század Kiadó terve Naomi Alderman életművével (remélem, más regényei is tervben vannak), de nagyon örültem annak, hogy a zseniális A hatalom után az Engedetlenség is megjelenhetett újra; ezúttal talán jobban is eljut a célközönséghez, mint az előző kiadásban A rabbi meg a lánya címmel és nem túl szerencsés borítóval. Még áprilisban, a Titanic Filmfesztiválon volt szerencsém látni az Engedetlenség filmváltozatát is (Sebastián Lelio rendezésében, akinek az Oscar-díjas Egy fantasztikus nőt is köszönhetjük, Rachel Weisz és Rachel McAdams főszereplésével), amit szintén nagyon élveztem. Azt is bátran ajánlom, akár a könyv előtt, akár utána – bár némileg eltérőek, de mindkettő nagyon erős élmény.