Főkép

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán" korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

 

Siri Hustvedt: Amit szerettem

(Park Könyvkiadó, fordította Farkas Krisztina)

 

Írói szempontból hihetetlenül nehéz lehet Siri Hustvedtnek lenni, ugyanis bár a neve hosszú ideje benne van, benne lehet a köztudatban idehaza is, de csak úgy, mint egy lábjegyzet a Paul Auster könyvek hátoldalán, miszerint ő a világhírű szerző felesége, aki egyébként maga is regényeket ír. De hogy mit, nem igazán tudhattuk, ugyanis az idei évig egyetlen műve sem jelent meg magyarul. Ám most jött az Amit szerettem, hogy kiderüljön, saját jogán mennyire lesz ismert és népszerű a szerzőnő.

 

Még azt is elég nehéz megfogalmazni, hogy mi ez a könyv, ugyanis nem elég, hogy roppant lassan indul, de azt sem egyszerű megtippelni, hogy (bár nem túl bonyolult fordulatokkal operál) hová fog kifutni. Ha akarom, művészregény, amiben olvashatunk egy festő életéről és a kortárs művészetekről hosszasan. Ha akarom, a gyász feldolgozásáé, ami komoly érzelmi húrokat penget meg a szívekben. Ha akarom, New York regénye, amiben él és lüktet ez a világváros. Ha akarom, kissé melodramatikus szerelmi történet... és még folytathatnám. Ha akarom, mindegyik, ha akarom, egyik sem. Ez szerintem egyszerre a könyv erénye és hibája is. Erénye, mert biztosan akad mindenkinek kedvére való benne, és hátránya, mert nehéz egyformán mindegyik szempontot figyelembe venni.

 

Hustvedt nagyon érzékletesen tud írni, finom meglátásai vannak és pontosan tudja láttatni az apró emberi rezdüléseket is – bár véleményem szerint például a hosszadalmas művészeti fejtegetések során nem hatol túl mélyre, és ebben a kötetében nem alkot igazán korszakalkotót, de azért a saját jogán is helye lehet a magyar piacon. Főleg, ha megtalálja azokat az olvasókat, akiket érdekli a modern, bohém New York-i művészélet, a sodró érzelmek ábrázolása (mint a szerelem, harag vagy a gyász) és az a lágyság, ami az írónő sajátja.

(Bak Róbert)

 

David Annandale: Vulkan nyomában

(Tuan Kiadó, fordította Takács Gergely)

 

Bár az előző résznél A Bestia felemelkedése sorozat hullámzó minőségére tettem egy kis panaszt, ám David Annandale a negyedik részben (Az utolsó fal) bemutatta, hogy ígéretes tehetségű szerző. A Vulkan nyomában olvasása előtt újra jóleső izgatottságot éreztem, kíváncsi voltam, vajon sikerül-e felülmúlnia valahogy az előző regényében olvasottakat. Aki csak a rövidebb választ kívánja hallani, annak a válaszom nem, nem avattam új sorozat-kedvencet a hetedik résszel, de a hatodik részhez írt fanyalgó soraimról is el lehet feledkezni.

 

David Annandale új könyve újra az a pörgős adrenalin-bomba volt, amit a sorozattól vártam. Epikus harci jelenetekkel teli regény, ami egy új – a halálból visszatért – primarcha dühével taglózza le az olvasókat. A Szalamandra káptalan primarchája, Vulkan jött, és harci kalapácsával az ork hadjárat útjába eső jelentéktelen birodalmi világ, a Caldera megmentésére sietett. Ahogy ős-erejének az ellenfelei sem tudtak ellenállni, úgy olvasztotta semmivé oldalról-oldalra kezdeti (a még a nagyon nem tetsző előző rész miatt érzett) fanyalgásomat is. Hős-alakja mellett eltörpült az összes eddig magyarul megjelent Warhammer-regény központi figurája. Igazi poszthumán védőangyal, aki előtt még a legkiválóbb űrgárdisták is jelentéktelennek érzik magukat.

 

A könyvben csata csatát követ, mindez néhány pillanatnyi megállással tarkítva csak, hogy a Terrát és az ottani szereplőket se hagyjuk teljesen magára egy egész kötetnyi időre. A Mars és folyton konspiráló fabrikátora sem maradhatott ki, őket is elérte az igazságszolgáltatás keze, még éppen idejében. Amikor pedig nem egy bolygófelszínen megy a hirig, akkor az űrben szolgálatot teljesítő birodalmi katonák mutatnak követendő (?) példát hősiességből és rendíthetetlenségből az olvasóknak. Nem egy vaskos regényről beszélünk, aminek folyton visszatérő témája annyira nem váratlan módon a harc és a háború, és ezt a szörnyűségét és kaotikusságot kiválóan vissza is tudta adni. Karakterépítést, hibátlanra komponált párbeszédeket és váratlan fordulatokat nem vártam, ehhez képest a Vulkan – mondjuk tényleg nem sokat beszél – alakja (és a köré szőtt legendaburok) igen emlékezetesre sikerült.

 

Szigorúan csak magamból kiindulva mondom, hogy minden Warhammer-olvasó ehhez a regényhez hasonló kötetekből vár minél többet majd a jövőben. Még ha ebben is volt egy-két dolog, ami egy kis szájhúzásra ad okot. A fontosabb az, hogy a könyvben tényleg sokáig (túl sokáig) csak Vulkan nyomában voltak, el nem érte őt senki, sehogy, csak a regény felén jóval túl, és ez az időhúzás néha már túl „látványos” volt, még ha lőporfüstbe is volt csomagolva. Bár összesen ennyi bajom lenne majd a következő résszel is csak!

(Profundus Librum – Hipszki László)