Főkép

Bár David Annandale már 2012 óta folyamatosan publikál, sok lényegi adat nem tudható meg róla az információ ezen állítólagos korában sem. Kanadai, a Black Library (ők a Games Workshop anyacég könyvkiadó részlege) hivatalos írója. Rengeteg novellája mellett tíz regény köthető a nevéhez, mindegyik a Warhammer 40.000 sötét univerzumában játszódik. Pályafutása elején egy hosszabb elektronikus-könyvsorozatban keltette életre Yarrick komisszár tetteit – ezekkel az igen jól sikeredett, erőteljes írásaival hamar belopta magát a rajongók szívébe, így a sorozat később könyv alakban is megjelenhetett, Annandale pedig bekapcsolódhatott a kiadó nagyobb projektjeibe is. Könyveivel találkozni fogunk a Horus Heresy sorozat későbbi részeiben, ahogy a Bestia felemelkedése sorozatban is többszörösen visszatérő vendég lesz.

 

Úgy gondolom, hogy aki eddig nem kezdett még bele A Bestia felemelkedéséről szóló sorozatba, az már nem is fog. (Azt pedig csak remélhetem, hogy ha valaki mégis most kezdene utána nézni, hogy miről is szól ez a sorozat, vagy mitől is olyan különleges a Warhammer 40.000 univerzum, az rendelkezik annyi józan paraszti ésszel, hogy nem a negyedik részről szóló poszttal kezdi az ismerkedést, hanem mondjuk az elsővel.) Ennyit elöljáróban figyelmeztetésként, innentől óvatosan, spoilerek következhetnek!

 

A harmadik kötetet ott szakadt hirtelen – in medias end? – vége, hogy a Terra felett megjelent egy az orkok teleportálásra képes óriási szörnyeteg-holdja közül, nem kis riadalmat keltve a bolygó humán lakói közt. A Birodalom összesített légiereje egy ilyen szerkezetet már sikeresen elpusztított, ám a Terrán jelenleg nincs (űr)légierő, az egyetlen parancsnoki hadihajót leszámítva. Az Örök Autocephalax – fedélzetén a három terrai nagyúr közül az egyikkel, aki nem csak tétlenül nézi a közeledő inváziós seregeket – a dicső diadalt minél hamarabb hírül adva rohant haza, hogy learassa a győzelemért járó babérokat. A másik hold elpusztításához ehhez hasonló hadihajók százai ha nem ezrei kellettek, fedélzetükön képzett katonákkal, szóval ez az egy szem hajó egyértelműen nem tud a Terra totális megsemmisítésének útjába állni. Itt a Vég, a Birodalom több tízezer éves uralmának vége. A Császár lakhelye túlélte a káosz támadását is, csak azért, hogy most az értelemmel alig bíró agresszív orkok prédája legyen. Ám a várva várt támadás nem indul el. A bolygó nem kezd szétesni a gravitációs hatások miatt, mint már oly sok más planéta a csillagközi invázió nem is oly régi elindulása óta.

 

Nem titok, hogy az előző kötetet kissé unalmasabbnak találtam a relatíve kevesebb akciórész és az űrgárdisták elhanyagolható szerepe miatt, de a történet az rendben volt. A Birodalmi Öklök utolsó túlélőjére hárult az a nem kívánt feladat, hogy a Hórusz lázadása után felosztott Légiókat újra egybehívja a Birodalom végórájában – ez az Utolsó Fal protokoll –, és mivel ez az esemény meg is történik, úgy érzem, joggal várhattam el, hogy az azonos című regényben végre megindul az űrgárdista sereg ellenállhatatlan hengere, és végre elkezdődhet az ork inváziós erők kiszorítása a galaxisból. Vagy ha az nem is, de legalább az első rész után egy darab űrgárdista lát majd egy ellenfelet szemtől szembe végre. Kiderült újfent, hogy túlontúl optimista volt a vélekedésem a témáról. Ehelyett az űrgárdisták szerepe most is kimerült annyiban, hogy a bolygóközi pályán keringő – persze még véletlenül sem a Terra közelében – Megvetésen néhány káptalanmester az eljövő időkről beszélget egymással. Ilyen szempontból a regény kifejezett csalódás… lett volna, de szerencsére jócskán kárpótolva lettem! Az olvasás után semmi keserű szájíz nem maradt hátra.

 

Az azonnali terrai invázió elmaradása, az űrgárdista seregek hiánya és a légierő távolmaradása kétségbeesett lépésre sarkallja a terra lakosait. Mivel nincs hová menekülniük, és nincs reményük az idejében érkező segítségre sem, ezért emberek – a Birodalmi Gárda hadosztályai is, de főként rendőrök (arbitrátorok), kereskedők, pilóták, tehát túlnyomó részben képzetlen civil önkéntesek – milliárdjai ragadnak meg minden elérhető fegyvert, ami a kezük ügyébe esik – lőfegyvereket is, de késeket, bunkókat, egyszóval bármit –, hogy a kereskedelmi-, ipari- és magán tulajdonban lévő (fegyvertelen!) űrjáróikkal elvigyék a Birodalom Dühét az ork holdra, és saját terepükön mérjék össze erejüket a fizikálisan őket jóval túlszárnyaló szörnyetegek szintúgy végtelennek látszó tömegeivel. A vezetőik által az őrületig fanatizált tömeg végül el is indul, hogy az otthon maradottak számára lehetőséget biztosítson a túlélésre.

 

OMG! Hogyan is mondhatnám el komoly szégyenkezés nélkül, mennyire élveztem a feszültség folyamatos emelkedését majd a véres harci jeleneteket a könyvben? Ahogy a gyakorlatilag halálraítélt milliárdok leszámolnak emberségükkel! Hogy egyes vezetők – a józan észre fittyet hányva – a hatalmi ambíciók szolgálatában nem lennének restek feláldozni a bolygó lakosságának jelentős részét! Amikor az emberekben dolgozó halálfélelem végül vérgőzös őrjöngésbe csap át, és számolatlanul – vagy mondhatnám: észrevétlenül – hullajtják el legjobbjaikat, legbátrabbjaikat a csatatereken, legyen az az űrhajón vagy a felszínen, a szerző végre valóban kiteljesedhetett. A prózájával persze eddig sem volt gond, de innentől a regény hősiesség- illetve patriotizmus-faktora az egekbe szökik, természetesen kéz a kézben a reménytelenségi-fokkal.

 

Az olvasónak elfacsarodik a szíve, annyira drukkol a gyengébbnek, a kisebbnek, a hazainak, miközben érti, érzi, hogy az nem lehet, hogy ebből a küldetésből bárki is hazatérhetne majd a Terrára. Ez minden idők legnagyobb kihívása, amit ráadásul nem is katonáknak kell megvívni. Mégis! Egyszerre csak egy lépés, egy folyosó: megvan, egy ork: meghalt, egy tank: felrobbant! Ork osztagok pusztulnak sorban, meghalt egy ork harcifőnök is! Már látótávolságban a hazai csapat meglepetés győzelme!(és így tovább...)A csata vég(e) már-már katartikus. Ezt hiányoltam eddig a sorozatból, még úgy is, hogy eddig is bolygók semmisültek meg, ahogy egy egész űrgárdista káptalanház is, szóval az epikusság eddig is benne volt, de ez… Bár rá lehetett (volna) jönni, hogy mi lesz, nekem most nem sikerült, szóval… mesteri. Még a regény utolsó fejezete is tartogat meglepetéseket nem is egyet, már csak ezért egyedül is tetszett volna a könyv, na de ami előtte volt…

 

A sorozat ötödik kötete a Throneworld lesz Guy Haley tollából, de sajnos a magyar megjelenésről még nincs további információm. Remélem, még idén jön, mert most – az eddigi legjobb rész után – nagyon nem akarnék sokáig várni! Igaz, nem leszek addig sem Warhammer 40.000 regény nélkül, mert a Mechanicum és Az eretnekség történetei már itt vannak a polcomon, szóval visszaugrok kicsit az időben Hórusz Hadúr lázadásáig.