Nathan Hill: Nix

„(…) magadban hordozod, egy üregben, ami minden igazságot tartalmaz rólad, úgyhogy semmi igazság nem marad ezen kívül. Az a reggel, amikor az anyád eltűnt, különösen mélyre le van fojtva benned, az, amikor az anyád megkérdezte, mi szeretnél lenni, ha felnősz. És azt felelted, regényíró, erre ő elmosolyodott, és megcsókolta a homlokod, és azt mondta, mindent el fog olvasni, amit írsz. Úgyhogy az írói lét maradt az egyetlen kommunikáció az anyáddal, egyirányú kommunikáció, mint az imádkozás. És arra gondoltál, ha valami igazán nagyszerűt írsz, akkor ő elolvassa, és az a valami furcsa számítás szerint be fogja neki bizonyítani, hogy nem lett volna szabad elhagynia.”

Samuel Andresen-Anderson tizenegy éves volt, amikor egy reggelen az anyja kisétált az életéből, és soha nem tért vissza. Ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy Samuelünk megrekedjen és önmagát hibáztató, önsajnálatba fúló kamasz, majd divatosan pszichologizálós módon elszúrt életű fiatal felnőtt legyen – hát még, ha hozzávesszük, hogy ugyanazon a nyáron magára hagyta a legendás legjobb barát, kinek rovott múltja és katonás törekvései nagyobb tragédiát rejtenek, mint a kiskamasz Samuel sejtené, és legjobb barát ikertestvére, az első szerelem is. Samuel e három, egymásra rakódó veszteség terhe alatt, örök lelkifurdalással és pszichológiai tankönyvek lapjaira illő önhibáztatás-tömeggel nő fel – hogy ígéretes írópalántává, az több mint meglepő. Naná, hogy nem tudja kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Néhány év elteltével egy középszerű főiskola népszerűtlen irodalomtanáraként találkozunk vele, aki napra nap egy elfes-orkos online szerepjátékba fojtja afeletti bánatát, hogy mindenki, aki fontos, elhagyta; írói pályája dugába dőlt; kiadója, melytől busás előleget vett fel egy soha meg nem írt regényre, a nyakára jár; diákjai utálják; és már maga sem tudja, mi értelme van egyáltalán kísérletezni azzal, hogy Hamlet dilemmáit csepegtesse a jövő online manipulációra szakosodott marketing menedzsereinek fejébe.

Ebbe a bénult állapotba hajít követ (nem csupán képletesen) az egykor dobbantó anya – akit fia a híradóban lát viszont, mint radikális balos terroristát, aki megtámadott egy republikánus elnökjelöltet. Faye Andresen hirtelen az ország leghírhedtebb bűnözőjévé avanzsál, akinek rovott múltja – ’68-as diáklázadásokkal, prostitúcióért való letartóztatással, tiltott abortusszal – egyenesen vezetett oda, hogy meg akart gyilkolni egy konzervatív politikust, ezáltal nyilván képletesen meggyilkolni az amerikai társadalom gerincét alkotó értékeket, úgy mint család, hit, fegyverviselés, saját felsőbbrendűségbe vetett hit. Hogy Faye valójában csak egy marék sódert hajított – igen messziről – az elnökjelölt felé, hogy rovott múltjában több a félreértés és a spekuláció, mint egy kortárs sci-fi sorozatban; hogy elnökjelöltünk népszerűségének igencsak jót tett az a pár kavics, az persze senkit sem érdekel. Samuelt sem. Ő eléggé érthető módon leragadt annál a kérdésnél, hogy hova a fenébe tűnt anyja pár évtizeddel korábban. Aztán megjelenik kiadója, és hamar adja magát a mentőkötél: ha a fiú megírná a nagy leleplező művet a „Packer-packázó” terrorista anyáról, tele szívszaggató részletekkel elhagyásról, múltbeli bűnökről, vaskos családi sztorikról, akkor megmenthetné magát attól, hogy valami harmadik világbeli államba kelljen költöznie az adóhatóság elől és tán még a katedrát is otthagyhatná, gyűlölt diákjaival egyetemben, akik épp valamiféle önfelszabadítási mozgalmat szerveznek a „mérgező hangulatú” irodalomórák ellen.

Ahogy Samuel elmélyed az anya múltjában, úgy mélyedünk el mi is – a hatvanas évekbeli iowai kisváros képmutató, elsőbálozókkal és tiltott abortuszokkal, háztartástannal és lefojtott szexualitással terhes világában; a forrongó ’68-as Chicago egyetemi életében, ahol egy vidéki lány csak csapódhat: leszbikus világmegváltó aktivistáktól hatalommániás rendőrökön át a forradalomban kitörési lehetőséget látó megélhetési radikálisokig; a nyolcvanas évek forró kamasznyaraiban, amikor az első szerelem csókja, a legjobb barátnak való megfelelés vágya, az otthon dermedt csendje könnyedén elmossa a határt jó és rossz között.

És közben folyvást ott kísértenek a norvég kísértethistóriák szellemei, akik, mint a legendabéli Nix, nem hagyják, hogy leszálljunk a hátukról, csak visznek, egyre mélyebbre a zavaros vízben, míg bele nem fulladunk az emlékek és a megbánás tengerébe. A Nix egyszerre a mérgező kapcsolatok metaforája („az emberek néha egymás számára is lehetnek Nixek”), kulturális identitásképző és kulcs a feloldáshoz. Hisz a Nixet le is lehet pakolni. Még akkor is, ha maga az anyánk. Samuelnek fel kell nőnie – klassz kis meseterápiás könyvet lehetne ebből írni.

Nathan Hill nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta, hogy ő lesz a következő Jonathan Franzen – és bár a csapásain lenne még mit csiszolni, végül csak sikerült szilánkokra hasogatnia azt a fát, hogy aztán módszeresen beszurkodja őket a bőrünk alá. (Amúgy vajon hogy történik ez? Egy nap írópalántánk felkel, belenéz a tükörbe és azt mondja magának: mától én vagyok az új Jonathan? Nyilván nem: az elmúlt pár évtizedben minden generáció kitermelt pár feltörekvő zsenipalántát, aki megpróbálta megírni a Nagy Amerikai Regényt – Franzen kivételes kitartással próbálkozott és lett állócsillag, Hill még messze nem tart itt; a Nix nem lesz a következő Nagy Amerikai Regény, de megvan benne a potenciál, hogy egy későbbi műve az legyen.)

Ahogy az a hasonszőrű regényektől lassan el is várható, maró kritikával illeti napjaink (és az elmúlt pár évtized) amerikai társadalmát, egyetemi élettől politikai képmutatáson át a médiamanipuláció burjánzásáig. Megkapja itt a magáét a konzervatív oldal, a liberálisok, a hívők, a megélhetési bűnözők, a játékfüggők, a környezetvédők, a könyvkiadók és a magukat minimum a következő elnökjelöltnek képzelő önjelölt diákköri aktivisták. A stílus velejéig cinikus, néhol kifejezetten rosszindulatú – néhol túl is tolja a ’68-as lázadó diákok ütlegelését koktélt szopogatva mélán bámuló ügynökök, vagy a mai, közösségimédia- és népszerűségfüggő, valódi érzelmekre képtelen diákok ábrázolását. Mert persze értjük mi: a politikusok és az őket kiszolgáló rendfenntartó, hírszerző, katonai erők pont úgy kódoltan vakok az emberi életre, mint a ma közösségimédia-függő fiataljai az emotikonokon túlmutató emberi érzelmekre; a tömegtájékoztatás manipulációra épül; az önmagunkról sugárzott kép pedig kilencvenkilenc százalékban hamis. Mégis: több empátiával és kevesebb szájbarágással lehet többre mentünk volna. Sajnos túl sokszor lóg ki a lóláb, vagyis: mit is akart itt mondani a szerző. A már-már Franzen-védjegynek számító, a főcsapással legfeljebb laza összefüggésben álló, a szövegtestből inkább kilógó természetbúvár szál beemelése a kányazsombor nevű gyomnövény kiirtására életfeladatként tekintő mellékszereplővel pedig kifejezetten kínosnak érződött.

Szerencsére ezek a túlkapások nem tudják elnyomni a Nix erényeit: a remek, sok szálon futó, össze-összegabalyodó történetet, melyet Hill remekül kezel – sokszor követhetetlennek tűnik, épp mikor, ki, hol folytat egy gondolatmenetet, a végére mégis mindig összeáll; a sokrétű és számos esetben valóban roppant szellemes társadalom- és médiakritikát; a pszichológiai ábrázolások sokszínűségét. No és Hill különböző szövegstílusokkal való kísérletezéseit: egy betétfejezetet Kaland-Játék-Kockázat regények stílusában visz végig; egy gigantikus tizenegy oldalas mondatszörnyben pedig Thomas Pynchont idéző stílusban tárja elénk egy valóságtól és valóságos kommunikációs formáktól teljességgel elszakadt, leépülőben lévő online szerepjáték-függő online és offline haláltusáját. Ezek a formai játékok győznek meg végképp arról, hogy Nathan Hill óriási lehetőség: ha leveti az elődöknek való megfelelés kényszerét, és ha nem akar ennyire mindent beleírni az ő privát Nagy Amerikai Regényébe, akkor még nagyon erős darabokat tehet le az asztalra.