Főkép

Némileg váratlanul ért, hogy a Jelenkor Kiadó vette át a Cormac McCarthy életmű gondozását, ám ezt a meghökkenést azonnal el is mosta az amiatt érzett öröm, hogy az első jelenkoros megjelenés az a Suttree lett, ami sokak szerint az életmű vitathatatlan csúcsa a Véres délkörök mellett. Ezzel gyakorlatilag minden valamirevaló kötete megjelent a veterán szerzőnek idehaza (a két legkorábbi kisregényét kivéve), és ami külön kiemelhető, sőt kiemelendő, hogy ezúttal a rendkívül hullámzó színvonalú fordítások után végre egy igazán tökéleteset kaptunk, hála Greskovits Endrének. Gyakorlatilag minden sorát élvezet olvasni.

 

A közel húsz éven keresztül íródó Suttree sok szempontból más, mint a korábban megjelent McCarthy kötetek. Például ebben a műben nincs utazás pár apróbb kiruccanást leszámítva, a történet mindvégig a tennessee-beli Knoxville-ben játszódik, ráadásul annak is egy pontosan és jól körülhatárolható részén. Ezenkívül az egész egy-egy központi figurára, eseményre, mozzanatra koncentráló, különböző hosszúságú (karcolat, novella, elbeszélés) epizódok sorozata – ebből a szempontból talán Oravecz Imre Ondrok gödre regénytrilógiájához tudnám hasonlítani.

 

Persze legtöbbet a címszereplő nyomában járunk, akiről csak annyit tudunk, hogy egy lakóhajón tengeti az életét 1951 nyarától kezdve a Tennessee folyón, és aki zavaros útjai során bejárja a helyi nyomornegyed tereit, düledező és lelakott viskóit, kalyibáit, és látogatja végig a neki így-úgy fontossá váló alakokat, akik ezúttal jóval többen vannak és jóval kidolgozottabbak, mint a korábbi művek esetében. Ebben a bő hatszáz oldalas műben sokkal több és sokkal színesebb érzelem jelenik meg, mint valaha: itt nemcsak a fájdalom, a lemondás, a bosszú és a szenvedés van, de az öröm, a móka, a vidámság és az összetartozás is szerepet kap.

 

Valamit nagyon tud az amerikai Délt megörökítő szerző, ugyanis az első ötven oldal szinte csak és kizárólag a pusztuló város utainak, utcáinak, épületeinek, természeti és épített környezetének leírása, amely élettelisége és megfogalmazásának költőisége, hipnotikussága már önmagában rabul ejti az embert. McCarthy ezúttal nem a szokásos sötét, sivár és reménytelen Poklot énekli meg, hanem a szürke, sivár és itt-ott felbukkanó, majd hirtelen eltűnő reménnyel megvert Purgatóriumot.

 

Igazán ritka kombináció az olyan, mikor egy világszínvonalú szerző egyik legmagasabb nívójú és legfontosabb műve egyben az egyik legolvasóbarátabb is legyen, pedig most éppen ez történt. Az ember nyomon követi a többnyire horgászásból tengődő Suttreet, akiről szép lassan kiderül, hogy sokkal műveltebb, okosabb és talán emberbarátabb, mint a környezete, vagy éppen azt a Harrogate-et, akivel az amerikai szerző megrajzolta az egyik legmegkapóbb, legszórakoztatóbb, ám egyben legszomorúbb elmebeteg portrét is a világirodalomban.

 

Kivétel nélkül elmondható, hogy mind a harmincnégy emlékezetes, jól megírt és magas színvonalú epizód akár önmagában is megállná a helyét, és a létezés egy olyan lepusztult univerzumát mutatja be, amely sokfelé ma is a valóság. És persze közben folyton felbukkannak a biblikus alakok, példázatok, rég letűnt korok rég elfeledett emberei, akik révén a létezés mccarthy-i kínja csak még univerzálisabb rangot nyer, hisz az ember lelke és az általa teremtett világ kortól függetlenül mit sem változik. 

 

Pár hete azt írtam, hogy Paul Auster könyve, a 4 3 2 1 minden bizonnyal az év legjobb és legfontosabb könyve lesz, ám most egy igazán komoly kihívója akadt a Suttree és Cormac McCarthy személyében. Jelen pillanatban nehéz lenne eldöntenem, hogy Auster meglepően hagyományos stílusban megírt, és szinte minden fontosabb ’60-as évekbeli amerikai témát érintő posztmodern monstruma, vagy McCarthy életrajzi elemeket is felhasználó, szociografikus leírásként és egzisztencialista világértelmezésként is olvasható gótikus monolitja mellé tenném le a voksomat. De ne feledjük, az Aprómunka egy palotáért Krasznahorkai László tollából még csak szeptemberben érkezik…