Főkép

Mielőtt egyetlen sort is írnék a most bemutatandó regényről, leszögezem, hogy Oravecz Imrét nemcsak a legnagyobb kortárs költőnknek, de összességében véve is az egyik legnagyobb magyar lírikusnak tartom. 1972-ben robbant be a magyar irodalomba a Héj című kötetével, mely a maga megfoghatatlanságával, nehezen értelmezhetőségével semmi korábbihoz nem volt hasonlítható, majd jöttek szép sorjában az újabb verseskötetek, melyekben egyre jobban nyitott a hagyományos értelemben vett próza felé (ilyen például az 1972. szeptember, amely prózaversei számomra a szerelmi költészet csúcsát jelentik). Így azért nem is volt akkora meglepetés, hogy 2007-ben megjelent az Ondrok gödre, amely (nem túl nagy meglepetésre) rögtön a kortárs epika egyik csúcsteljesítménye lett.

 

E könyv az egyik legkevésbé kibeszélt magyar témáról, mégpedig a 19-20. század fordulóján történő kivándorlási hullámról szól. Narrációja, felépítése és cselekménye a 19. századi klasszikusokat idézi; érezhető, hogy Oravecz rengeteg kutatómunkát végzett ezzel a kötettel kapcsolatban, mert minden (a szereplőktől kezdve a helyszínen, a korabeli társadalmi viszonyokon át egészen a múlt századi technológiák leírásáig) nemcsak autentikusan hat, de autentikus is.

 

A szerző számára Szajla a világ közepe, itt történik minden, ami érdekes, és minden út ide vezet. Ebben a völgyben élnek a viszonylag módos parasztoknak számító Árvai család tagjai, akik történetét az 1800-as évek közepétől a század végéig követhetjük nyomon. Ebben a korszakban még senki nem sietett, így ebben nagyregényben is van idő mindenre, a helyszín topografikus pontosságú bemutatására, az új találmánynak számító gőzgép működésének ismertetésére, társadalmi tablók felvázolására és persze nem utolsó sorban arra is, hogy alaposan megismerhessük a szereplőket. A fontosabbakat említve: Jánost, a zord családfőt, aki vérével és verejtékével küzd az előrejutásért; fiát, Istvánt, aki szabadulna a sokszor terrorrá fokozódó szigor alól; és az ő későbbi feleségét, Annát.

 

Bár ez a könyv az ő szerelmükről is szól, korántsem egy Rómeó és Júlia történet –   megmarad minden a realizmus talaján. Hála ez a narrációnak és a nyelvezetnek is, mely egyszerre precíz, hideg és távolságtartó, valamint szeretettel, részvéttel teli, vagy épp szomorú. Oravecz ugyanolyan zsenialitással bánik a szavakkal, mint mikor verset ír. Úgy mutatja be a régi hagyományokat és szokásokat, az elveszőben lévő egyenességet és morális tartást, hogy az egy pillanatra sem lesz giccses: a szép, tiszta, egyszerű paraszti lét mögött ott a mindennapos robot és a bármikor bekövetkezhető tragédia; a szerelmi történet mögött ott a mocskos testiség; a még meglévő fő értékek (az Isten, a család, a kétkezi munka vagy a becsület) mögött a mindent gúzsba kötő társadalmi béklyók; az élet mögött a halál.

 

István és Anna története még korántsem ért véget (és itt nem csak a pár éve kiadott folytatásra, az Amerikában játszódó Kaliforniai fürjre vagy a még meg nem jelent befejező kötetre gondolok), hanem arra is, hogy ez a kivándorlási hullám (ha nem is ilyen drasztikus mértékben és formában) még mindig tart, így ez a téma semmit nem vesztett aktualitásából. Az Ondrok gödrének (és természetesen ennek a trilógiának) pedig – téma ide, téma oda – ott a helye azon a képzeletbeli listán, amit minden magyarnak illene elolvasnia.