Főkép

Janne Teller élete izgalmas, így nem csoda, ha a művei is, melyek legtöbbször valamilyen konfliktusra, elnyomásra, toleranciahiányra hívják fel a figyelmet. A dán származású írónő eredetileg az ENSZ kötelékeiben dolgozott politikai tanácsadóként, nemzetközi problémákat próbált megoldani, emiatt a világ számtalan pontján, több kontinensen is lakott már. Talán pont emiatt tud igazán mindenkihez szólni, mindenkivel megtalálja a közös hangot, és sikeresen irányítja rá a figyelmet egy-egy fontos kérdésre. A Semmi (2011-ben jelent meg magyarul szintén a Scolar Kiadónál) megjelenésekor hatalmas vihart kavart, megosztotta a kritikusokat. A kamaszok életét, lelkivilágát, befolyásolhatóságát középpontba helyező, a kegyetlenségig elfajuló útkeresést és áldozattá válást bemutató regényt először betiltották, és csak később kaphatta meg azokat a díjakat, melyeket kiérdemelt. Sőt, azóta kötelező olvasmánnyá nyilvánították a hazájában, ráadásul szinte a világ bármely részén elérhető már. A szerző tavaly megjelent kötete, a Macskaköröm ismét határokat feszeget (képletesen és szó szerint is), a háború lelketlenségét és az európai-nem európai nézőpontokat, társadalmi különbözőségeket próbálja egy szerelem segítségével megérteni.

 

A cicák központi helyet foglalnak el a történetben, először is kilenc életüket szimbolizálva kilenc fejezetre osztotta a mondanivalóját Janne Teller. De ezt is játékosan, trükkösen, ahogyan egy macska tenné: a nyolcadik fejezet elszórva van a többi fejezetben, párhuzamosan fut az első hét élettel, míg a befejező, kilencedik fejezet csupán egy mondat. Egy kijelentés, mely arra késztet, nézzünk szembe önmagunkkal, és tanuljunk a múltból. Mert ha nem, minden megismétlődhet. Illetve a dagasztás, mint a kis négylábúak kedvenc foglalatossága, lépten-nyomon feltűnik a történet során, mintegy a női attribútumokat bemutatva, a birtokolhatatlanság, a folyamatos bizonytalanság tényét. A túlzott önállóság és öntörvényűség természetét.

 

A nem is olyan távoli múltban, a Balkánon járunk, a 90-es évek elején. Zója, aki boszniai muszlim, a háború sújtotta országból Bécsig menekül a családjával, ahová követi a szeretője is, Shem, a jamaicai bevándorló. A férfi szemszögéből ismerhetjük meg a történetet, aki mintegy kívülálló, gyötrődő, legtöbbször passzív félként teljesen másként éli meg az eseményeket. A családi életből, a szürke hétköznapokból is kiszorul, mint ahogy az ideológiák térhódításából is, nem európaiként Európában (és nem férjként egy asszony mellett) teljesen másként látja a világot. Éles szemmel észreveszi a hibákat, a szőnyeg alá söpört problémákat, és kíméletlenül rájuk is kérdez. A saját bőrén tapasztalja meg, milyen az, amikor a történelem belép a kisember életébe, és hiába nem ért egyet az események irányával, őt is elsodorja az áradat. Nem tud független lenni a mindennapok politikájától.

 

A kultúrák ütköztetése, a többféle nézőpont segítenek, hogy észrevegyük: a balkáni konfliktus jelenleg egész Európát veszélyezteti. A bűnbakkeresés, a politikai lejárató hadjáratok, a féktelen habzsolás, az emberek egymás ellen hergelése, a széthúzás hatalmas gond, mely sokkal nagyobb problémákhoz vezethet. A tolerancia hiánya, a hibák fel nem vállalása háborúkba torkollhat. Janne Teller szerint az egyetlen megoldás a múlttal való szembenézés lehetne, a párhuzamok keresése, és ha már látjuk, rossz vágányon vagyunk, egy másik út kipróbálása. Az agresszió, a kirekesztés, az ellentétek kihangsúlyozása vagy a közömbösség rossz taktika, tenni kell a változásért.

 

Kényes kérdéseket feszeget a regény, miközben egy szerelemmel is meg kell küzdenünk, azt hiszem ez rá a legjobb szó. De ez nem egy rózsaszín felhős, boldog szerelem, hanem egy nehéz, elemésztő, megsemmisítő kapcsolat. A háború borzalmai után a két főszereplő (és így az olvasó sem) találhatja meg a megbékélés lehetőségét, a két merőben eltérő kultúrából érkezett pár nem képes közös nevezőre jutni. A harc a kapcsolatukban is megjelenik, a menekülésre kész állapot állandósul. Személy szerint engem néha már idegesített a férfi főszereplő érzékenysége (és ezzel párhuzamosan a női főszereplő keménysége), a kifogáskeresés, magyarázatgyártás, folyamatos agyalás a kapcsolaton inkább női jellemző szerintem, egy női főszereplőnek jobban elhittem volna a mondatait. De ez nem von le semmit a könyv értékéből és az aktualitásából. Gondolkodásra késztet, próbálja felnyitni az emberek szemét a figyelmeztető jelekre. Nem könnyű olvasmány, tényleg olyan, mint egy háború: az ember sohasem tudhatja, mikor lép rá egy aknára, mely aztán felszínre hozhat valami végzeteset. Csak erős idegzetűeknek ajánlom!