Főkép

Vannak fontos dolgok az életben? Ha igen, akkor miről lehet megismerni őket? Vajon az tesz fontossá valamit, hogy az ember sokat küzdött, sok mindent (időt, pénzt, kevésbé fontos tárgyakat) feláldozott érte? Vagy attól válik valami fontossá, hogy a társadalom önkényesen lényegesnek címkéz egy adott tárgyat, eszmét vagy érzelmet? Vagy talán azok a fontos dolgok, amelyeknek fáj az elvesztése s amelyek nélkül már nem leszünk ugyanazok az emberek?
 
Janne Teller ifjúsági(nak nevezett) regényének tizennégy éves hősei efféle kérdésekkel kénytelenek szembenézni, amikor a nyári szünet utáni első tanítási napon az egyik fiú, Pierre Anthon váratlanul kijelenti, hogy semmit sem érdemes csinálni, mert úgysincs értelme a világon semminek, és kisétál a tanteremből. Pierre Anthon ezután egy szilvafán telepszik meg, s a következő időszakot azzal tölti, hogy szilvákat és kiábrándult, szívfájdítóan nihilista szavakat vagdos az iskolába menet arra elhaladó osztálytársai fejéhez. A fiú szavai alapjaiban rengetik meg a többiek világát, hiszen ők még szeretnének hinni az afféle felnőtt elméletekben, mint hogy az ember azért tanul, hogy legyen belőle valaki, vagy hogy a „valakivé válás” olyasmi, aminek van értelme.
 
Az osztálytársak ezért elhatározzák, hogy bebizonyítják Pierre Anthonnak: igenis vannak dolgok, amik számítanak, és elkezdik kupacba gyűjteni a fontos dolgokat. Mindenkinek oda kell adnia a számára legfontosabbat, és nincs lehetőség csalásra, mivel senki sem maga dönti el, hogy mit adjon: az osztálytársak félelmetes érzékkel tapintanak rá, hogy kinek mi a fontos, és mindenkinek ezt a dolgot kell beszolgáltatnia – hiszen mi értelme lenne egy olyan kupacnak, amely a „második legfontosabb dolgokat” tartalmazza? Ám a történet során az is kétségessé válik, hogy a „legfontosabb dolgok” halmának van értelme, mert amikor valaki lemond a számára legfontosabbról, más emberré válik, s ennek a más embernek talán már nem is jelent(het) semmit az, ami korábban oly fontos volt neki.
 
A Semmit ifjúsági regénynek mondják és a fülszöveg azt írja, hogy Dániában kötelező olvasmány is lett, ezért arra számítottam, hogy a történet bizonyára erősen nevelő célzatú lesz, és hogy emiatt felnőttként talán nem találom majd a könyvet kellően érdekesnek vagy élvezetesnek. Szerencsére tévedtem: a Semmi talán a legkevésbé didaktikus az általam ismert ifjúsági könyvek közül, és a felnőtt olvasóknak is bőven szolgál gondolkodnivalóval.
 
Érdekes például megfigyelni a gyerekek viselkedését és végiggondolni, hogy miért cselekszenek úgy, ahogy. Az osztálytársak viselkedése az első pillantásra roppant dicséretreméltónak tűnik, hiszen szeretnének segíteni a komoly lelki válságban lévő Pierre Anthonon és szeretnék ráébreszteni őt arra, hogy az életnek igenis van értelme. Ám a gyerekek jó szándéka már akkor megkérdőjeleződik, amikor Pierre Anthonról teljesen megfeledkezve elkezdenek egymásra licitálni és egyre komolyabb dolgokat követelnek egymástól – részben persze azért, mert a fontos dolgok kupacának valóban csak a tényleg fontos dolgoktól lesz értelme, másrészt viszont azért is, mert elkezdik élvezni, hogy kegyetlenkedhetnek a másikkal és láthatják, hogy viselkedik a másik, amikor elveszik tőle a legnagyobb értékét.
 
Azon kívül, hogy igen izgalmas és egyben megdöbbentő nézni, miként vesztik el a gyerekek az uralmat a tetteik felett, azon is érdemes elgondolkodni, hogy a fontos dolgok gyűjtésének talán már a legelső perctől kezdve más célja volt, mint Pierre Anthon megbékítése: a gyerekeket elsősorban nem az érdekelte, hogy a fiún segítsenek, hanem az, hogy magukon segítsenek. A saját megrendült lelki békéjüket akarták helyreállítani – nekik maguknak volt szükségük bizonyítékokra, hogy vannak a világban fontos dolgok, hiszen Pierre Anthon remekül érezte magát a szilvafáján és nem úgy tűnt, mint aki szenved attól, hogy ráébredt, nincs értelme semminek.
 
Természetesen szomorú arról olvasni, hogy egy tizennégy éves fiú semmiben nem lát értelmet (még akkor is, ha ő maga ezt nem érzi szomorúnak), és a történet elején talán még a többi gyerek mellé állunk lélekben, mert ők legalább megpróbálnak cselekedni és értelmet találni a világban. Viszont ahogy haladunk előre a történetben, éppoly szomorú azt látni, hogy a gyerekek inkább rombolnak, mint építenek, s hogy a tetteiket gyakran nem a baráti féltés vagy szeretet irányítja, hanem a bosszúvágy és az a furcsa, dacos kényszer, hogy „csak azért is” értelmet leljenek valamiben – miközben attól félnek, hogy talán mégis Pierre Anthonnak van igaza, és nincs értelme semminek. S a regény szörnyű végkifejletét úgy is lehet értelmezni, hogy a gyerekek képtelenek együtt élni ezzel a rettegéssel, de a félelemmel való szembenézés helyett inkább azt a pótmegoldást választják, hogy megszabadulnak attól, aki a félelmet kelti bennük. S hogy a gyerekek végül tanulnak-e abból, ami történt és rájönnek-e, hogy számukra mik az igazán fontos dolgok az életben, azt csak sejteni lehet.
 
Részlet a regényből