David Guterson: Hó hull a cédrusra

A regény helyszíne egy, az Egyesült Államokhoz tartozó kicsiny sziget, San Piedro, melyen amerikaiak és japánok is élnek, főleg halászatból és epertermesztésből. Nincsenek ellentétek közöttük, legalábbis látszólag, ám amikor az egyik halász holtteste előkerül, és a gyilkossággal (merthogy az történt) a sziget egyik japán lakóját vádolják meg, sok minden kiderül. Többek között az is, hogy sokkal többről van szó, mint egy ember bűnössége vagy ártatlansága, hiszen a település lakóinak emlékei a II. világháború vége óta nem igazán halványultak, sőt, egyre sokasodtak. A cédrusfák tanúi voltak két fiatal, egy japán lány és egy amerikai fiú szerelmének, a háború miatt a japánok kitelepítésének és egy olyannyira áhított eperföld tulajdoni vitájának. És ezek a mélyben forrongó emlékek nagyban befolyásolják a törvény helyi képviselőinek egyébként is elég gyászos hangulatát, amin csak tovább ront az odakint tomboló hóvihar, és az ebből adódó kényelmetlenségek.

„A hóesésen átsejlett néhány szélverte, rozzant viktoriánus udvarház, a tengerjáró derűlátás elveszett korának maradványai a városka szétszórt dombjain. Mögöttük cédrusok szőttek még mindig zöld, meredek szőnyeget. A hó elmaszatolta a cédrussal benőtt dombok tiszta körvonalait. A tengeri szél kitartóan fújta a pelyheket a sziget belseje felé, nekirepítette őket az illatos fáknak, a hó szelíd kérlelhetetlenséggel kezdett lerakódni a legmagasabb ágakon.”

Guterson szinte néhány lírai mondattal képes létrehozni azt az egészen különleges, megfoghatatlannak tűnő, már-már éteri, mégis sűrű hangulatot, ami olvasás közben körülölel bennünket. Miközben olvassuk a szereplők emlékeit, szinte észrevétlenül kúszik a bőrünk alá a hóvihar hidege, a szinte áthatolhatatlanul gomolygó köd lassan mintha átszivárogna a lapokon, hogy körülöleljen bennünket, lehetetlenné téve, hogy mással foglalkozzunk, mint az emberek lelkében dúló érzelmek és indulatok, melyek félő, hogy ha nem vigyázunk, maguk alá temetnek. És közben megértjük, hogy ez az egész tényleg nem arról szól, ki és miért követte el a gyilkosságot, még csak az sem számít, hogy miért, sokkal inkább arról, hogyan alakul ki egy emberi közösség, és mi történik, ha a közösség egységének elemei felbomlanak. Meg persze a múltról is, amit nem ők, hanem a körülmények alakítottak úgy, ahogy. Vajon tényleg csak Pearl Harbor az oka, hogy így alakult az életük?

Elképzelni sem tudom, milyen lehet egy olyan közösségben élni, ahol az emberek egymás közötti viszonyai önhibájukon kívül, a történelmi események hatására változnak meg. El sem tudom képzelni, én mit tennék abban az esetben, ha az ismerőseimet, szomszédaimat, barátaimat egyik napról a másikra száműznék csak azért, mert mások, mint én. Vajon kiállnék értük? Vajon szót emelnék az igazságtalanság ellen? Szeretném hinni, hogy igen, de az is elképzelhető, hogy ugyanazt tenném, mint San Piedro lakói: csendben állnék és nézném, ahogy elviszik őket csak azért, mert valakik, akiknek ugyanolyan a bőrük színe és a szemük állása támadást intéztek a csendes-óceáni amerikai flotta Pearl Harbor-i támaszpontja ellen, és mindössze magamban mondanám, esetleg az orrom alatt motyognám, hogy de hiszen ők is amerikaiak, akárcsak én…

És még ez is csupán egy apró részlete az egésznek, mindössze egyetlen színes minta a kaleidoszkópban, melyet elég megmozdítanunk, máris egy másik kép tárul a szemünk elé a saját formáival, színeivel, ingereivel. Természetesen ne gondoljon senki harsány színekre, mert azok nincsenek, de ha lennének is, úgyis maga alá temetné őket a hófehér hó, amiről első ránézésre azt hihetnénk, hogy tiszta és szűzies, ám ha alaposabban megnézzük, észrevehetjük, hogy ez csupán látszat, és mindössze arra jó, hogy átmenetileg elfedje a valóságot, hogy a biztonság tünékeny, hamis illúziójába ringasson. Szerencsére ott a tomboló szél, ami sem átvitt értelemben, sem a valóságban nem hagyja, hogy rejtve maradjon az, aminek felszínre kell kerülnie.

10 év. Ennyi kellett ahhoz, hogy David Guterson megírja ezt a regényt, ami végül 1994. szeptember 12-én jelent meg. 18 év. Ennyi kellett ahhoz, hogy újraolvassam, és képes legyek szavakba önteni a vele kapcsolatos gondolataimat, melyek, bármennyire is szeretném, nem képesek visszaadni az élményt, amit ez az aprólékosan megírt, feszültségekkel teli történet adott nekem, így arra bíztatok mindenkit, próbálja meg beszerezni és elolvasni, egészen biztosan nem fogja megbánni, főleg, ha képes lelassulni annyira, hogy a maga pompájában élvezhesse minden egyes pillanatát. Én pedig fogom magam, és megnézem a filmet, melyet Scott Hicks rendezett, a főbb szerepekben pedig olyan színészeket láthatunk, mint Ethan Hawke (Ishmael Chambers), Rick Yune (Kazuo), Youki Kudoh (Hatsue Miyamoto) és James Cromwell (Fielding bíró). Ha nem helyezik át nagyon a hangsúlyokat, és akár csak a töredékét is megtartják a hangulatnak, nem lesz baj.