Péterfy Gergely – Péterfy-Novák Éva: A panda ölelése

Rendhagyó olvasónapló

 

2018. június 9. szombat

 

Az optimista időjárás-előrejelzéssel ellentétben hűvös van, és az eső is el-elered, de ez nem tántoríthat el attól, hogy kimerészkedjek (napjában többször is) a Könyvhétre, a Vörösmarty térre. Bár megfogadom, hogy nem költök pénzt (vagy legalábbis nem sokat…), végül egy kisebb magánkönyvtárral távozom. Az új szerzemények között pedig ott van a legújabb ekultos cikkem tárgya: a Péterfy-házaspár kínai útinaplója. Bár még egyiküktől sem olvastam semmilyen nagyobb terjedelmű írást, nagyon kíváncsi vagyok, ők hogyan látják Kínát, ezt az egzotikus kultúrát és országot, amivel nekem az ott töltött egy év után amolyan szeretem-utálom kapcsolatom van.

 

2018. június 10. vasárnap

 

Bár éppen három másik könyvet is olvasok, és még tartozom Dominiknek, a szerkesztőmnek egy könyvajánlóval, nem bírom megállni, hogy bele ne nézzek A panda ölelésébe. Elegáns letisztult a borítója, és tetszik az öltet, hogy a szerzők neve kínai írásjegyekkel is fel van tüntetve. Már a hátsó borítón lévő könyvrészletek egyfajta kettősséget ígérnek: teljes mértékben egyet tudok érteni azzal, hogy Kína egyetlen nagy zabálás, én is jócskán meghíztam, mire hazaköltöztem; a pekingi operához viszont soha nem volt szerencsém élőben, és a mai napig nem tudom eldönteni, ennek örüljek-e vagy sem, de izgalmas egy másik magyar benyomásairól olvasni. Aztán mire észbe kapok, már át is olvastam az első pár bejegyzést, és nagy bólogatva nyugtázom, hogy Gergelynek és Évának sem egyszerű és stresszmentes egy ekkora útra való felkészülés: időszűke, rohanva pakolászás, hosszú és kényelmetlen repülőút egy úti cél felé, ahol az ember nem igazán tudhatja, mi fog várni rá….

Félreteszem a könyvet. Sok emléket idéz fel, és nem érdemli meg ez az élmény, hogy csak úgy mellékesként foglalkozzam vele. Majd előveszem, ha már teljes mértékben az olvasására tudok koncentrálni.

 

2018. június 17. vasárnap

 

Leadtam az esedékes cikket, és közben kivégeztem az éppen folyamatban lévő könyveim nagy részét. Végre! Belevethetem magam a panda ölelésébe. Éva és Gergely felváltva mesélnek első pekingi élményeikről: jókat kuncogok, hogy köztük van az utcán táncoló nyugdíjas kínaiakkal való találkozás, ahogy anno ez velem is megesett Nanjingban. De Gergelyék velem ellentétben nem kínaiul tanulni, hanem a kínai írószövetség meghívására érkeztek, így aztán az utcai kalandozások mellett konferenciákra is elkísérem őket. Furcsa lehet egy ilyet végigülni, ha az ember egy szót sem beszél kínaiul, bár ha belegondolok, csekélyke nyelvtudásom ellenére valószínűleg én se értenék egy mukkot sem. De ugyanitt legalább megismerkedünk az írószövetség többi meghívottjával – némelyikük végül Péterfyék állandó útitársai lesznek a kínai kalandozásban. Ráadásul meglepve fedezem fel, hogy az ott élő magyar lány, Dzsenifer, akivel egy este összefutnak, és aki a kínai Lovas Magazinba ír, nem lehet más, mint az én volt évfolyamtársam az egyetemről! Kicsi a világ.

 

2018. június 18. hétfő

 

A beszámolók egyre izgalmasabbak: nem csak a rendre új pekingi élmények miatt, hanem azért is, mert Éva és Gergely nem titkolóznak, bőven engednek betekintést a kulisszák mögé: mikor és hogyan írnak, hogyan születnek a naplóbejegyzések, mikor nem megy a munka. Emellett itt-ott felbukkan egy kis kedélyes házastársi zsörtölődés is: ki mikor horkol (Gergely, viszonylag gyakran), kire maradt az utazás utáni kipakolás (Éva), és hogy dühös-e emiatt (nagybetűs az „EGYEDÜL kipakolok”, de vannak kétségeim a sértődés komolyságát illetően).

 

2018. június 20. szerda

 

Kénytelen vagyok félretenni a könyvet: a horvátországi nyaralásom alatt kétlem, hogy képes lennék teljes élvezettel valaki másnak a Kínában szerzett élményeire koncentrálni. Itt megvár.

 

2018. július 21. szombat

 

Jó száz oldalt, a könyv nagyobbik felét tudom le a hétvége során. Kinevetem magam, amikor felfedezem, hogy nagyon is tudatosan, kétféle panda-emblémával jelezték, éppen Éva vagy Gergely beszámolójába kezd-e az olvasó, és nem csak úgy összevissza követik egymást a bejegyzések, ahogy én gondoltam. Így már könnyebb követni a történéseket, és megfigyelni, menyire máshogyan dolgoznak fel bizonyos élményeket. Gergely nagy felfedező, előszeretettel kóstol és néz meg mindent, amit lehet. Meglepően jó véleménnyel van a cirokpálinkáról, aminek én – mindezidáig – nem is tudtam a magyar nevét, és nemes egyszerűséggel kínaiul, baijiu-ként („fehér szesz”) emlegettem. Különleges ismertetőjegye pedig mindig is az volt, hogy akkor ittuk, ha már nem volt pénzünk rendes, nyugati alkoholra… Éva ezzel szemben kevesebbet ír, hamarabb bele is fárad a sok újdonságba. Mégis neki tulajdonítom a könyv fénypontját: háromszor olvastam el beszámolóját a guggolós vécéről, mindannyiszor könnyesre kacagtam magam. Nem győzöm csodálni a humoráért és a méltóságáért. Köszönöm, Éva!

 

2018. július 22. vasárnap

 

Utolsó simítások a rendhagyó könyvajánlón, lapozgatás. Kihagytam valamit? Gergely és Éva is otthonaként emlegeti már Pekinget az utolsó oldalakon, és a Magyarországra való hazatérés melankóliája tapintható, bár Gergely esetében erősebb, amit megerősítenek a kínai és hazai viszonyokról való eszmefuttatásai. Mindez bennem is újra felébreszti a vágyódást Kína után… De mivel egyelőre nem valószínű, hogy a közeljövőben visszatérek, megfogadom, hogy legalább a kínaimat karban tartom majd. De mielőtt ennek nekiülnék, kutatok kicsit az interneten, felfedezem, hogy Éva beszámolói anno online is megjelentek – mikről nem vagyok lemaradva. Gergely művei közül kiválasztom A kitömött barbárt, hozzáadom egyre növekvő olvasandó könyveim listájához, ahol kicsit előrébb már ott van az Egyasszony.

 

Még egyszer átolvasom a cikkemet, és leadom.