Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Old Crow Medicine Show: Volunteer (CD)

 

Amerikai folkzene korábban már szerepelt a rovatban, de talán most kerülünk legközelebb a country muzsikához – azonban a legnagyobb hiba lenne a 1998-ban alakult együttest kizárólag a countryval azonosítani. Annál jóval változatosabb a repertoárjuk, békésen megfér benne a folk, a bluegrass és az alternatív country. Ez utóbbi pontos mibenlétéről csak elképzelésem van, de nem is az a lényeg, hogy mit játszanak az idén megjelent hatodik stúdiólemezükön, hanem az, hogy nekem tetszik.

 

Húsz év alatt nyertek 2 Grammy-díjat, volt kislemezük, amiből több mint egymillió példányt adtak el, játszottak szerte Amerikában, ésatöbbi, ésatöbbi. Az előző lemezük tisztelgés volt Bob Dylan korszakos Blonde on Blonde korongja előtt, és nem válaszolta meg a merre tovább kérdést. Ez most végre kiderült, mivel a jelek szerint egyfajta vissza a tűzhely mellé felfogásban vonultak be a neves RCA Stúdióba, hogy felvegyék a soron következő albumot.

 

Akik voltak már koncertjükön azt mondják, hogy a lemezeik nem adják vissza azt az energiát, amit élőben nyújtanak. Szerintem Dave Cobb producer most kihozta belőlük a legjobbat, és rögtön az albumnyitó dal „Flicker and Shine” vegyíti egymással a bluegrass és a punk (igen, valóban a punk jutott az eszembe hallgatás közben) legjobb erényeit. Az egész nincs két és fél perc, de tényleg felpörgeti az embert, a szöveg pedig ideális arra, hogy koncerteken mindenki együtt énekelje a refrént. Ugyanebben a felfogásban fogant a „Shout Mountain Music”, ebben a punkos lendületet keverik a hangszeres tudás nyújtotta önbizalommal, ami rövid szólókban érhető tetten. Persze az Old Crow Medicine Show nem csupán az energiára helyezi a hangsúlyt, hanem a dallamok is fontosak számukra. A „Dixie Avenue”, a kifejezetten érzelmes „Whirlwind”, vagy a turnézásból hazaérkező zenész érzéseit megfogalmazó „Homecoming Party” pont ezt az oldalukat mutatják be, no meg azt, hogy szövegek tekintetében messze a popzenével kacérkodó country felett vannak.

 

Ez egy remek album, ami az eltérő stílusok és hangulatok dacára – vagy éppen azért – felvidítja a lelket, napsütést és mosolyt varázsol a lélekbe. Ketch Secor és Critter Fuqua hangja nem csupán illik ehhez a muzsikához, hanem megvan bennük az a plusz, amitől ezt tényleg órákig hallgatom. Végezetül ott vannak a számunkra némileg egzotikus hangszerek (steel gitár, bendzsó, mandolin), amelyek a keverésnek köszönhetően felteszik az i-re a pontot.

 

 

Kinek ajánlom: bluegrass és country, punk és folk – nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek.

2018-ban megjelent album (Sony)

Az együttes weboldala: http://volunteer.crowmedicine.com/

 

 

 

 

Auli and Tautumeitas: Lai Masina Rotajas! (CD)

 

Tudom manapság nem népszerű a házasság intézménye, mert a jelek szerint az emberek nem szívesen vállalják azt a felelősséget, kötöttséget, ami ezzel együtt jár. Tény, a tartós kapcsolat nem terem minden bokorban, megtalálásához néha rengeteg idő szükséges, kialakításához minimálisan tudunk kell mit várunk el és cserébe mit nyújtunk (nem tudom miért, de manapság a legtöbb esetben ez a kettő nincs egy szinten, általában olyasmit várnak el a másiktól a felek, amire egyébként ők nem hajlandóak). Fenntartásához pedig türelem, kompromisszumkészség és szeretet kell, mert különben válás lesz a házasság vége – márpedig ez a mai világban se nem olcsó, se nem gyors történet.

 

Nem kell megijedni, a rovat nem változik át párkapcsolati tanácsadássá, csupán ezek a gondolatok jutottak eszembe a két lett együttes, a főként dobosokból és dudásokból álló Auli, valamint az elsősorban női énekre hagyatkozó Tautumeitas közös lemeze kapcsán. Hasonlattal élve, az Auli képviseli a férfit, a maga erőteljesebb, ritmusokat előtérbe helyező zenéjével, a Tautumeitas pedig a nőt, a dallamokkal, és a lágysággal. A legfontosabb ezzel kapcsolatban, hogy egyenrangú felek léptek párkapcsolatra, mindkét fél fontos, egyik sem nyomja el a másikat.

 

Így sikerül megteremteniük az egyensúlyt, a harmóniát, amit aztán az album végig megőriznek. Erősen támaszkodnak a helyi népzenére, az eredeti dalok többségét évtizedekkel korábban gyűjtötték, most csupán újrahangszerelésre, és a két együttes nyújtotta lehetőségek kihasználása miatti továbbgondolásra került sor. Nekem legjobban azok a számok tetszenek, amelyekben többszólamú női ének van („Dzied` papriekšu, brāļa māsa”, „Dej, eglīte”), illetve az utolsó, „Aulejas klezmers” című tétel, mert ebben annyi energia van, hogy hatására óhatatlanul egy közös koncert után vágyakozik a hallgató. Szépséges album, jól eltalált arányokkal, erőteljes ritmusokkal, tiszta női énekkel, felújított hagyományos dalokkal.

 

Kinek ajánlom: a lett népzene, valamint a tiszta női ének szerelmeseinek kötelező hallgatnivaló.

2018-ban megjelent album (CPL Music)

Az együttes weboldala: http://www.auli.lv/

 

 

 

 

Sabry Mosbah: Asly / Mes racines (CD)

 

Ugyan előfordult már, de egyáltalán nem gyakran, hogy a rovatban tunéziai muzsikusok szerepeltek, ezért érthető kíváncsisággal indítottam el az énekes-gitáros-zeneszerző Sabry Mosbah első lemezét, bízva abban, hogy nem a sokadik tuareg sivatagi rock-blues formációt hallom majd, hanem valami mást, valami különlegesebbet. Nem csalatkoztam, mert az Asly / Mes racines (Gyökereim) albumon valóban ott van minden zene, amit Mosbah gyerekkorában hallott. Családja révén közvetlen közelről ismeri a tuniszi hagyományokat, de emellett nyugati zenék is hatották rá (bevallottan Green Day és Michael Jackson rajongó).

 

Ez a lemez nem csupán visszaemlékezés, hanem egyúttal megmutat valamit Tunézia zenei gazdagságából (szufi, Malouf, Hadhra, stb.), köszönhetően annak a felismerésnek, miszerint ezek a stílusok nagyon rugalmasak, így a dallamot megtartva sokféle módon variálhatóak. Ez a gyakorlatban többnyire rockosítást jelent, és nem elhanyagolható mértékben érezhető a tuareg rock hatása – ami igazából nem jelent meglepetést, elvégre többek között a Tinariwen is a kedvenc együttesei közé tartozik.

 

Mindezek után nem meglepő, hogy a CD úgy kezdődik, mint egy picit visszafogott sivatagi rock együttes debütálása, akik nem akarják szétszedni a világot, hanem csak úgy szerényen a maguk örömére muzsikálnak. Ennek dacára az első számnak (Mouch Menni) van húzása, és a dallam is tetszetős. A rock velünk marad a második szerzeménynél (Rock Mjarred), csak itt nem a gitár próbál elvarázsolni bennünket, hanem az ének, és ez már a nyugati rockra építkezik. Azért van pár nyugisabb tétel, mint például az akusztikus gitár-ének szépséges kettősét bemutató „Sid Lassyed”, ami melankolikusan indít, hogy nagyjából félidőben picit felpörögjön, majd visszatér az eredeti melankóliához. A sorból látszólag kilóg az utolsó, „Lommima” című dal, de igazából jól illik a sorba, mert semmi köze rockhoz, viszont csak tovább bővíti Tunézia fekete felének zenei tablóját. Egyébként szerintem ez az album legnagyobb erénye: megmutatja az ország déli részének, ahol a Fekete-Afrika kezdődik, zenéit, némi modernizálással egybekötve.

 

Kinek ajánlom: azoknak, akik szeretik, ha a hagyományokat modern stílusokkal keverik.

2017-ben megjelent album (Accords Croisés).

Az előadó facebook oldala: https://www.facebook.com