Green Day: Revolution Radio (CD)
Írta: Kökény Pali | 2016. 12. 14.
Nehéz dolog egy olyan zenekar munkásságáról és örökségéről írni, akik egy Kaksi (Dookie) című lemezzel lettek igazán híresek. Persze a Green Day harmincéves karrierje alatt jópár stílus- és irányváltáson átesett, de az alapja mindvégig az a párakkordos komolytalan kalipunk volt, amit az említett albumon szereplő „Basket Case” foglalt talán legjobban össze. Azzal a dallal a Green Day egy egész generáció hangján szólalt meg, és a kissé nihilista, de nagyrészt belesz*rós és vicces szövegével egy igazi himnuszt alkotott meg. Azóta voltak már alternatív punkok a Warninggal, a Who példáját követve csináltak két nagy punkoperás lemezt (American Idiot és 21st Century Breakdown), meg három nagyon generikus rockalbumot (¡Uno!, ¡Dos! ¡Tré!), a nagy kérdés tehát adott: merre tovább? Legyünk továbbra is FONTOS(kodó) rockzenekar kemény társadalmi üzenettel (haha), írjunk popdalokat a „Wake Me Up When September Ends” stílusában, vagy a népszerű trendet követve készítsünk egy múltidéző, olyan igazi klasszikus Green Day lemezt?
Hát, az igazság valahol ezek keresztezésénél található, mert a Revolution Radio annak ellenére, hogy tényleg jobban emlékeztet a korábbi, egyszerűbb szerkezettel operáló lemezekre, azért a szövegei gyakran érintenek aktuális témákat, de persze mindezt olyan stílusban, amiről lesüt, hogy nem kis légópincékben megbújó punk klubokba, hanem arénaszínpadokra írták őket. Az ilyen karrierösszegző albumok a legritkább esetben szoktak jól elsülni, de azt kell mondanom, hogy a Revolution Radio működik. Amikor először hallottam a címadó dalt, nagyon kivoltam, mert ennél sótlanabb és sematikusabb nótát nem nagyon írtak még Armstrongék, de valójában az album kontextusában még ez is a helyén van.
A nyitó „Somewhere Now” szerkezetétől első hallásra szintén megijedtem, mert az akusztikusan induló, majd lassan menetelős középtempóba átmenő és végül hatvansávos gitártémában és esztrádműsorban kiteljesedő dalok nagyrészt olyan bombasztikus rocklemezek kezdetét szokták jelenteni, amilyet nem szívesen hallgattam volna a Green Daytől. Ilyesmiről viszont, hála a jó égnek, szó sincs, a „Bang Bang” már kellően helyrerázza a hangulatot, és fiatalosan pattogós riffjeivel és refrénjével emlékezteti a régi fanokat is, hogy miért szerették annyira ezt a bandát. AZ A oldalról a „Say Goodbye”-t kell még mindenképp kiemelnem, ami, mondjuk, legalább olyan jó állna az újkori Fall Out Boynak, mint a Billie Joe & co.-nak, de ez semmit nem változtat azon, hogy ez egy bitangerős popdal (punknak itt nyoma sincs), aminek a szövege önmagában butácskán demagóg, de a felemelő dallamokkal együtt értelmet nyer az is.
A B oldal viszont még ennél is több csemegét rejteget, köztük az album talán legjobb tételét, a „Still Breathing”-et, ami ugyanahhoz a generációhoz (is) szól, akik a „Basket Case”-t annyira átérezhetik. Még mindig itt vagyunk srácok, már nem vedelünk annyit, de lélekben örökké lázadni fogunk (bár lehet, hogy csak a fehérkerítéses házunk kertjéből), és lélekben sosem öregszünk meg. Szép, melankolikus, klasszikus pop-punk dallam, remek váltásokkal: jó hallani, hogy 30 év után is csak kicsit kopott meg a lelkesedés. De ugyanennyire jól sikerült dal a „Troubled Times” is, amiben punkot megint csak nyomokban találhatunk, érzelmi töltetet és szuper dallamvezetést viszont bőven. Ezt a finom melodrámát mindig nagyon érezte a Green Day, és innentől kezdve ennek a mentén is folytatják a maradék két dalt. Bár a „Forever Now” nagyon energikusan kezdődik, hamar kiderül, hogy itt is egy háromrészes mini punk-rock operáról van szó (ezt amúgy simán be lehet tenni a „Jesus of Suburbia”és a „Homecoming” mellé), ami szintén baromira ütős és hatásos váltásokkal operál és visszahozza a nyitódal témáját (itt viszont már egyáltalán nem idegesítő), hogy nagy grandiózus zászlólengetéssel érjen véget. Ezt követően már csak egy akusztikus rövidkére van idő (á la „Good Riddance”), aztán kalap-kabát.
Őszintén meg voltam lepődve, hogy 2016-ban ekkora örömet és ilyen jó szórakozást jelenthet egy Green Day album. Abszolút nem világmegváltó, de benne van minden, amiért ezt a bandát valaha is szeretni lehetett (ebből, mondjuk, következik, hogy főként a régi rajongóknak szól), és nem hinném, hogy akárki is megbánná a vele töltött perceket. Most lenne jó őket elcsípni koncerten, és a RHCP után talán még esély is van rá, úgyhogy hajrá, magyarországi koncertszervezők, tegyetek csodát!
A lemezen elhangzó dalok listája:
1. Somewhere Now
2. Bang Bang
3. Revolution Radio
4. Say Goodbye
5. Outlaws
6. Bouncing Off the Wall
7. Still Breathing
8. Youngblood
9. Too Dumb to Die
10. Troubled Times
11. Forever Now
I. I`m Freaking Out
II. A Better Way to Die
III. Somewhere (Reprise)
12. Ordinary World
A zenekar tagjai:
Billie Joe Armstrong – ének, gitárok, zongora
Mike Dirnt – basszusgitár, vokál
Tré Cool – dobok és ütőhangszerek
Diszkográfia:
39/Smooth (1990)
Kerplunk (1991)
Dookie (1994)
Insomniac (1995)
Nimrod (1997)
Warning (2000)
American Idiot (2004)
21st Century Breakdown (2009)
¡Uno! (2012)
¡Dos! (2012)
¡Tré! (2012)
Revolution Radio (2016)