Főkép

Íme, itt A lótusz virágai-trilógia második kötete, amit már nagyon vártam a Vaticanum okozta csalódás után, és szerencsére most nem is kellett csalódnom – ez a kötet megfelelt az első rész olvasása után kialakult magas elvárásaimnak. A négy hős történetének elbeszélése folytatódik, már egyre erősebben érződik a második világháború előszele mindenhol, persze ezt csak mi, olvasóként látjuk, hőseink még mit sem sejtenek abból, mi minden fog történni a világgal pár éven belül. Mind a négyen egyfelől távol vannak az eseményektől (például eddig egyik szereplő sem teljesít frontszolgálatot vagy találja magát a harctéren), és közben mégis mindnyájan a saját bőrükön tapasztalják meg a folyamatos változás következményeit.

 

Érdekes és talán nem annyira megszokott koncepció, hogy valaki a két világháború közötti időszakra helyezze a hangsúlyt. A történet maga lényegében az első világháború környékén kezdődik az első kötetben, bár akkor hőseink jórészt még gyerekek vagy legfeljebb kiskamaszok (egyedül talán a legidősebb Artur nő föl a kötet végéig), Fukui a második kötetben válik felnőtté, a lányok pedig még mindig tizenévesek, igaz ennek ellenére sok mindenen mennek keresztül, ami előrehozza a felnőtté válásukat. Mégis az első világháború hatásait csak gyerekfejjel tapasztalják, így csak távoli benyomásokat kap az olvasó is az eseményekről, a második kötetben pedig éppen csak a második világháború küszöbéig, a megelőző eseményekig jutunk el – kíváncsi leszek, hogy a trilógia vajon hol végződik majd a történelmi idővonalat tekintve.

 

Ahogy telik az idő, mind a négyen egyre többet értenek meg a körülöttük zajló történésekből. Fukui végez az egyetemen, és Tokióban a külügyminisztériumban kezd dolgozni; Lian-hua is tinédzser már, apja munkájának hála jut számára is némi környezetváltozás az elszigetelt Csodálatos Virágok Kertjéhez képest, amikor Pekingbe költöznek; Artur is egyre több szerepet kap Salazar támogatásában, és talán Nagyának is jut egy pillanatnyi fellélegzés a folyamatos szenvedés és éhezés közepette. Általuk testközelből követhetjük végig, hogy a hétköznapi életben milyen hatásai voltak az eugenika tanainak a keleti népek mindennapjaira is a nagyobb városokban, Salazar miként jut fokozatosan hatalomra, valamint hogy a sztálini kommunizmus tervei hogyan is teljesültek (vagy nem teljesültek) a valóságban, és milyen nyomort hozott magával a munkatáborok és a végeláthatatlan államosítások hatása.

 

A történelmi háttér, az érdekes párbeszédek a régiek – minden tekintetben. Továbbra is a legváratlanabb helyen állnak meg a legváratlanabb emberek eszmét cserélni, de pont emiatt még mindig remekül érvényesül az a szándék, hogy minél több nézőpont a saját maga által logikusnak ítélt érvrendszere alapján ismerhessük meg az eltérő véleményeket, gondolatokat. Egyik kedvenc jelenetemben Artur épp villamossal igyekszik a Salazarral való egyik találkozójára, és útközben hallgatja egyrészt a hétköznapi emberek beszélgetését a tömegközlekedésen, valamint a köztisztviselők vitáját séta közben arról, hogy melyikük mit lát, mit ért, mit tapasztal meg a Salazar által bevezetett megszorításokkal kapcsolatban – két meglehetősen eltérő véleményt fogalmaznak meg.

 

Azaz amiben Santos eddig is erős volt, abban továbbra is nagyon jó. Viszont egyre egyértelműbben kirajzolódnak azok a területek, ahova jobb volna nem merészkednie – ahogy korábban is megfogalmaztam már, a nőkről alkotott képe (legalábbis az alapján, ahogyan a regényeiben kezeli a női karaktereket) nem sok realitásérzékről tanúskodik, viszont nagyon konzekvens, és sajnos mostanra nagyjából biztos vagyok benne, hogy nem paródiáról vagy éppen költői túlzásról van szó. Mégpedig azért, mert mindehhez elég szorosan kapcsolódik a romantika is, ami ebben a kötetben több szálon is hangsúlyossá válik, és ez szintén egy olyan témakör, amit szerintem jobb volna messzire elkerülnie. Itt a legbeszédesebb példa talán, amikor Fukui addig követi és ostromolja aktuális szerelmét egy vacsorameghívással, hogy szegény lány kénytelen engedni az erőszaknak csak azért, hogy az egyre kínosabb nyilvánosan zajló jelenetnek végre véget vethessen. A következő fejezetben pedig a lány varázsütésre a legboldogabb, legszerelmesebb és legszerencsésebb valakivé válik, akit bizony sikerült a megfelelő taktikával meghódítani! Azt már nem is merem hosszan mesélni, Fukui fejében mindez milyen logika alapján áll össze, de érdemes elolvasni és álmélkodni.

 

A másik elem a könyvben, ami előtt egyelőre teljesen értetlenül állok, az a mesélő, Jorge Lobo alakja és szerepe a történetben. Eddig, azon túl, hogy az ő elbeszélésében ismerhetjük meg a négy hős történetét, még semmilyen igazán jelentős okot nem találtam rá, hogy miért van szükség erre a keretre (az első kötethez hasonlóan itt is az első és az utolsó fejezet az ő kommentárja a regényhez, amelyet éppen ír). Nagyon bízom benne, hogy ennek a koncepciónak végül lesz valami jelentősége a végjátékban (hiszen Jorge Lobo elvileg mind a négy hőst ismeri), mivel eddig csak feleslegesen didaktikus magyarázatokat fűzött az olvasottakhoz, illetve emellett néha mindentől függetlennek tűnő dolgokról elmélkedik. Talán azért tudok mégis részben megbocsátani neki, mert a záró fejezetben végre elárulja, hogy bizony a következő kötetben már egymás felé sodorja majd a sors hőseinket, és én már nagyon bíztam benne, hogy ez a fordulat hamarosan elérkezik. A trilógia zárókötete, A Középső Királyság várhatóan végre a találkozások története lesz!