Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

The Rough Guide To World Music (CD)

 

Három évvel a budapesti Womex előtt újra felfedeztem magamnak a világzenét, és ezen felbuzdulva vettem egy kedvezményes árú csomagot, és így pár hónap alatt hozzájutottam két tucat lemezhez. Ezek között aztán volt minden, görögtől kezdve cajun muzsikáig, egyedül azt sajnáltam, hogy a jóval korábbi kiadványoknak nem létezett digitális verziója, így azok elérhetetlennek bizonyultak. Ezt leszámítva maximálisan elégedett voltam a World Music Network és társkiadója, a Riverboat kínálatával, a The Rough Guide című tematikus sorozatuknak különösen sokat köszönhetek. Aztán rövid szünet következett, amikor érzésem szerint kevesebb lemezzel jelentkeztek, de az utóbbi két évben rendszeresen újra minőségi albumokkal kényeztetik el a világzenét kedvelőket. Persze nem csak őket, hiszen legalább ilyen fontos a régi blues és jazz előadókat bemutató sorozatuk – ezt még akkor is elismerem, ha egyébként nem rajongok ezekért a stílusokért.

 

Jelen kiadvány apropóját az adja, hogy huszonöt évvel ezelőtt jelent meg az első The Rough Guide válogatás, amit azóta 369 követett. Ez borzasztóan nagy szám, ha minden héten csak egyet hallgatnánk meg, akkor is több mint hét évbe tellene, mire a végére érnénk, vagyis nem, hiszen közben érkezne még pár lemez – és akkor még kézbe sem vettük a kiadó többi CD-jét. Az mindenestre nem sokat változott az eltelt negyed évszázad alatt, hogy Phil Stanton és csapata kevésbé ismert előadókat / együtteseket ismertet meg a nagyvilággal.

 

Ez a mostani, jubileumi kiadvány abban az értelemben csonka, hogy csupán az utolsó pár év felvételeiből válogat, pedig biztosan érdekes lenne meghallgatni, milyen volt az induláskor a világzene. Abban az értelemben viszont tökéletes ez a gyűjtemény, hogy szinte az összes kontinensről tartalmaz zenéket, és így egyszerre mutatja be, manapság mi számít „menőnek” ezen a színtéren, valamint kiválóan alkalmas bárki érdeklődési körének bővítésére, hiszen itt garantáltan találkozik olyan művészekkel, akiket egyébként sosem hallgatna. Azt egy pillanatig sem állítom, hogy mind a tizenöt szerzeményt megszereti majd, csupán azt, hogy ezek mindegyik minőségi, világzenei slágerlistákra jogosult dal.

 

Jó érzés leírnom, hogy a bemutatott lemezek egy részéről már írtam, illetve még a rovat indulása előtt hallgattam. Ilyen például az idei Szigeten fellépő Kries és Söndörgő, de szerintem nagyon jó a Shanren, Kristi Stassinopoulou & Stathis Kalyviotis, Nordic Raga, Rocqawali, Monoswezi, She`Koyokh és Debashish Bhattacharya utolsó albuma. A többi előadóval még ismerkedem, de azt már elárulom, hogy Etran Finatawa sivatagi blues muzsikája tetszik, ha lesz egy kis időm, meghallgatom az utolsó kiadványukat.

 

Kinek ajánlom: korrekt összeállítás a kortárs világzenéből, ezért mindenkinek ajánlom.

2018-ban megjelent album (World Music Network).

A kiadó weboldala: https://www.worldmusic.net/

 

 

 

 

Aallotar: Ameriikan Laulu (CD)

 

Az Aallotar duó történte 1881-ben kezdődött. Természetesen nem arról van szó, hogy ez a két bájos hölgy felfedezte volna az örök élet elixírjét, miként vámpírságról, és mágikus megoldásról sem beszélhetünk. Pusztán annyi történt, hogy Sara Pajunen hegedűs-énekes dédnagyapja 1881-ben született és átkelve az óceánon, 1905. november 22-én hagyta el az Oceanic gőzös fedélzetét, hogy az Ellis szigetre lépve új életet kezdjen Amerikában. Vele ellentétben Teija Niku harmonikás-énekes dédszülei maradtak az ezer tó országában.

 

Jogos a kérdés, hogy mindennek mi köze van a világzenének, most akkor zenéről vagy családfakutatásról szól a rovat? – természetesen maradok a zenénél. A fenti sztori akkor vált érdekessé számomra, amikor a Sara Pajunen és Teija Niku egymásra talált, és elhatározták felfedezik zenei örökségüket, de nem érik be a puszta hagyományőrzéssel, kortárssá varázsolják a hajdanvolt dallamokat. Amennyire egyszerűnek tűnik így leírva, egyáltalán nem az a valóságban, hiszen a finn és az finn-amerikai népzene eltérő utakon haladt előre, és akkor még nem beszéltünk a nyelvi eltérésekről.

 

Ez már a második albuma a duónak, és ugyan nem tudom milyen lehetett az előző, de mára érzésem szerint kialakítottak egy olyan stílust, amivel egyszer sem kerülnek fel a dance estek népszerűt dallistájára, ellenben ideális bármely kisebb léptékű terem világzenét kedvelő hallgatókkal való megtöltésére, illetve a megjelentek elbűvölésére. Kamara-folkként említik minden alkalommal a zenéjüket, és ez tényleg így van, szerintem a közönség közelsége nélkülözhetetlen számukra. Az instrumentális, illetve az énekkel megtámogatott darabok végül elérik céljukat, és eluralkodik a lemezen egyfajta szomorkás hangulat. Teljesen mindegy, milyen kompozícióról van szó, valcerről vagy polkáról, tradicionális (Tallari) vagy új darabról (Octone).  Na jó, az átlagnál gyorsabb számoknál (mint például „Kudos & Kuortane”), azért oldódik a hangulat, itt már-már táncolni is lehetne – de elsősorban hallgatásra javaslom, arra a legjobb.

 

Kinek ajánlom: esős időhöz illő hallgatnivaló, a meghitt muzsikát kedvelőknek ajánlom.

2018-ban megjelent album (Nordic Notes)

Az együttes weboldala: https://www.aallotarmusic.com/

 

 

 

 

Los 300: The Fighting Kangaroo (CD)

 

Két héttel ezelőtt írtam a spanyol Eskorzo együttesről, mert nagyon tetszett az a világzene, amit játszanak. Három Eskorzo tag, név szerint Ezeyuiel Olmo „Zeque” dobos, ütőhangszeres, billentyűs és basszusgitáros; Manuel Collados bendzsó, énekes és gitáros; valamint Jimi García trombitás, szárnykürt és vokál, szóval ők hárman mintegy mellékállásként létrehozták a Los 300 nevű triót. A nevük állítólag onnan származik, hogy koncerteken olyan hangzást produkálnak, mintha nem hárman, hanem legalább háromszázan lennének. Ezen állítás valóságtartalmát sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom, mivel élőben még nem láttam ezt a formációt. Az mindenesetre biztos, hogy stúdióban alaposan kihasználták a technikai lehetőséget, és az általam vártnál jóval sűrűbb hangzást kreáltak.

 

Muzsikájuk alapja egyértelműen jazz, amit tetszésük és a pillanatnyi igénynek megfelelően kevernek latin vagy afrikai dallamokkal. Rögtön az első szerzemény (Jack, The Fighting Kangaroo) megadja a hangulatot, ami erőteljes és mégis vidám. A másik végletet olyan dalok képviselik, mint például a „Conductor”, a maga elszállós, kicsit funk, kicsit pszichedelikus zenéjével. A kettő között pedig ott van a „I’ve never been in Mardi Gras”, amiben a jazz keveredik a karneváli hangulattal. Igazából mind a tizenhárom számot ajánlom, mert nincs köztük töltelék, a harcoló kengururól elnevezett albumnak nagyon jó lett a keverése, a Los 300 zenéje pedig minimum érdekes.

 

Kinek ajánlom: elsősorban jazzkedvelőknek lehet izgalmas, de a latin zene kedvelői sem fognak csalódni.

A 2017-ben megjelent album (Rootsound Music).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/los300banda