Főkép

Előzetesen azon gondolkodtam, miként kellene emlékezetessé tenni a századik világzenéről szubjektíven cikk megjelenését. A legjobb három albumtól a videoklipekig, a visszajelzésektől a jövőbeni tervekig terjedtek az ötletek, de aztán szép sorban mindegyiket elvetettem. Végül az maradt, hogy simán megírom a soron következő három lemezről a benyomásaimat, a szabadidőmben pedig előveszem a két év alatt megkedvelt albumokat és egyfajta best of keretében nosztalgiázom.

 

A rovat pedig változatlan formában fut tovább, hiszen világzenéből még mindig rengeteg jelenik meg a világban, csak győzzük energiával és idővel kiválogatni közülük a legjobbakat. Erre törekszem minden héten a jövőben is – szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

 

Kries: Selo Na Okuke / Village Tracks (CD)

 

A Délszláv háború után alakult horvát együttes azt az egységet szimbolizálja, ami elveszett a harcok során, hiszen a tagok között horvát, magyar(!), szlovén és bosnyák egyaránt megtalálható. Ez már a harmadik lemezük, és az első, ami az angol Riverboat kiadó gondozásában jelenik meg. A rajta található zene pedig érdekes keveréke a rocknak és a hagyományos népzenének. Gyakorlatilag egyszerre használják az elektromos gitárokat az olyan népi hangszerekkel, mint a duda és a lijerica.

 

Nem tagadom, első hallásra beleszerettem Mojmir Novaković hangjába. Mély, erőteljes, és mégis van benne szelídség. Ilyennek képzelem a hegyi pásztorok énekét, amely férfiasan visszhangzik a bércek között, vagy a hajósok dalát a tengerparti sziklák felett. Nem véletlenül említem a természetet, ebben a hangban van valami ősi, valami elemi erő. Ehhez vegyük hozzá a kórusokat, melyek hol kísérik vagy csak feleselnek vele, azonban ez így együtt lenyűgöző.

 

Mindezek után talán mondanom sem kell, a Selo Na Okuke című album az első, címadó szám után kedvencemmé vált. Ez énekkel/kórussal kezdődik, amihez később csatlakoznak a hangszerek. Végh Andor dudájának köszönhetően olyan érzésem van, mintha egy hagyományos balkáni dalt hallanék, azonban ez már a kezdeteknél megdől, hiszen Erol Zejnilović elektromos gitárja egy teljesen más közegbe helyezi a muzsikát. A ritmusszekció és a gitár ismétlődő játéka éles ellentétben van a dudával és az énekkel, viszont ettől egyfajta himnikus, hipnotikus hatást érnek el. Ez látható/hallható az első videón, a hangzás ezen a felvételen nem tökéletes, de mindenkit biztosítok arról, hogy a lemezen ennél sokkal erőteljesebb, teltebb. Bár a színvonal később sem csökken, azért két számot még mindenképpen meg kell említenem: „Oj Lado Lado” kivételesnek számít, mert ebben nem használnak elektromos hangszert, de ennek ellenére ugyanezt a hatást érik el. Az utolsó „Buj Buja” című számot pedig ezért ajánlom mindenki figyelmébe, mert ebben még egyszer összefoglalják mindazt, amit a Kries zenéje tartalmaz.

 

Kinek ajánlom: akik szeretik a férfias éneket, a balkánt és a rockzenét, ezt a lemezt is imádni fogják.

2017-ben megjelent album (Riverboat)

Az előadó weboldala: https://kries.info/

 

 

 

 

Goran Bregović: Three Letters from Sarajevo (Opus 1). (CD)

 

Az eheti második előadót szerintem nem kell különösebben bemutatni senkinek, bár ezt nem a Bijelo dugme együttesben eltöltött éveknek, hanem inkább az általa írt filmzenéknek (Underground, Macskajaj, stb.) köszönheti, no meg annak, hogy már hazánkban is több ízben fellépett a gyönyörű nevű együttesével (Goran Bregovic Wedding and Funeral Orchestra), utoljára 2017 áprilisában, amikor az új lemezt adták elő a MüPában.

 

Az új lemez bizonyos értelemben tovább viszi mindazt, amit eddig megszerettünk a zenéjében, mert már megint a Balkán sokszínű muzsikáját komponálták egybe, rézfúvósokkal, poliritmikával. A címben említett három levél Bregović szülővárosának, Szarajevónak a vallási (és etnikai) sokszínűségére utal, jelesül a keresztények, a Spanyolországból áttelepült zsidók, és a muszlimok közösségére. Kihívás és egyszersmind hálás téma mindezt zenében visszaadni, mindazt az örömet, egymásra hatást, ellentéteket, sorscsapásokat, amelyeket a város és lakói az utolsó száz évben megéltek.

 

Azt talán mondanom sem kell, mennyire változatos lett a zene, tényleg olyan, mintha egyszerre, illetve egymás után felkeresnénk az arab világot, Jeruzsálemet és persze a Balkánt. Érdekes, hogy a különféle kultúrákat összekötő egyik kapocsként a hegedűt választották, ugyanis mindegyik levél hegedűre írt számmal kezdődik, azonban a vonó mindig más kezében van, aki felvezeti az adott kultúrát. Ezzel még nincs vége a sokszínűségnek, mert mindegyik számot vendégénekesek adnak elő, különféle nyelveken, ami csak fokozza ezt a Szarajevót jellemző kavalkádot. Mindezeken felül Bregović úgy komponált, hogy megmarad a rá, illetve az együttesére jellemző saját hang, legyen szó klezmerről, klasszikus arab muzsikáról, vagy balkáni rezes őrületről, a hallgató végig érzi, ezt nem más, hanem a Wedding and Funeral Orchestra játssza, tiszta szívből és érzéssel. Legjobban ez a három szám tetszett: „Made in Bosnia”, „Vino Tinto” (Bebe hangja nagyon illik a zenéhez), „SOS” – ez olyan, mintha egy rezesekkel kiegészített punkegyüttes játszaná el, Rachid Taha pedig a legféktelenebb énekes az albumon. Gyönyörű album, többrétegű, sokkal több egy átlagos bulizene gyűjteménynél, van benne szív, lélek, történelem, mindez olyan hangszeres tudással birtokában tálalva, amelynél már csak a zeneszerzőt illeti nagyobb dicséret. Jöhet a második opusz.

 

Kinek ajánlom: balkán és minden más muzsika szerelmeseinek.

2017-ben megjelent album (Wrasse)

Az előadó weboldala: http://www.goranbregovic.rs

 

 

 

Canzoniere Grecanico Salentino: Canzoniere (CD)

 

Gyermekkorom egyik meghatározó élményeként emlékszem vissza apai nagyszüleim aranylakodalmára, ami remek alkalom volt arra, hogy az alföldi faluban összegyűljön az ország távoli zugaiból az egész rokonság. Miután megvacsoráztunk és illően megköszöntöttük az idős házaspárt, majd a felnőttek hajnalig énekeltek. Mivel mindez valamikor a hetvenes években történt, falun, paraszti közösségben, népdalok és magyar nóták szerepeltek a repertoárban, férfiak és nők együtt, jókedvvel, szívből. Vidámat, szomorút, bakanótát (nagyapám mindkét világháborút megjárta), szerelmest, egymás után sorjáztak a nóták. Akkor és ott megidéződött a múlt és a jelen – ezt persze akkor nem tudtam, csak élveztem az estét.

 

Valami hasonló hangulatot, kivételes pillanatot vélek felfedezni az olasz csizmából érkező Canzoniere Grecanico Salentino (röviden CGS) együttes idén ősszel megjelent tizenkilencedik nagylemezén. Miközben hallgatom a zenét, az életet látom magam előtt, a maga teljességében, örömökkel, bánatokkal. De! Nézzük a borítót – igen, ez egy jól ismert forma, igazi globális márka, egyedül a tartalom más, a szénsavas üdítő helyett olasz paradicsommártás van benne. Ugyanez a kettősség érvényes a zenére, miközben megtartották saját hangjukat, a házi komponista Mauro Durante olyan szerzőkkel dolgozott együtt, mint Joe Mardin vagy Rasmus Bille Bahncke, aminek eredményeként azért érezhetően felbukkan a nyugati pop és jazz hatás a dalokban.

 

Ez a kettősség legjobban talán a záró „Intra La Danza”-ban hallható, mert ez hamisítatlan pizzica, de már ott van benne a nyugati hatás. A „Lu Giustacofane” himnikus kórusával és hangszerelésével (duda!), no meg dallamával ragad magával, miközben időnként elektronikus betétekre emlékeztető részek bukkannak fel benne. Amikor Giancarlo Paglialunga kiengedi hangját a „Moi”-ban, nos, abba nem nehéz beleborzongani, egyébként érdekes a dal szerkezete. Harmadikként jöjjön még egy pizzica (Pizzica de Sira), ennek különlegessége a nyitó szájharmonika és a vendégénekes Piers Faccini előadása, valamint ez az egyetlen tradicionális, nem saját szerzemény a korongon. Nekem ízlik a CGS globális csomagolásba rejtett tartalma, mert kiérződik belőle Salento múltja és jelene, a pizzica és a tarantella minden íze, hagyományokkal fűszerezve.

 

Kinek ajánlom: aki Salento és Puglia zenéjét szereti, az rossz ember nem lehet.

A 2017-ben megjelent album (Ponderosa Music).

Az együttes weboldala: www.canzonieregrecanicosalentino.net