Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Orchestra Baobab: Tribute To Ndiouga Dieng (CD)

 

Azt hiszem, az Orchestra Baobab az egyik legrégebben működő együttes, amelyről a rovatban eddig szó esett, hiszen a már akkor sem pályakezdő zenészek 1970-ben az egyik szenegáli menő klubból áttelepültek egy másikba, hogy ott kvázi házizenekarként működjenek tovább. A Baobab Club adta az ötletet a névre, így lett belőlük Orchestra Baobab, hogy a következő tizenöt évben hazájukban meghatározóak és sikeresek, világszerte pedig ismertek és népszerűek legyenek. Aztán bezárt a klub, és 1987-ben feloszlott az együttes. Az újrakezdésre egészen 2001-ig kellet várni, azóta több-kevesebb rendszerességgel jelennek meg lemezeik.

 

A mostanira tíz évet kellett várni, és szomorú apropója van, mivel Ndiouga Dieng énekes tavaly novemberben meghalt. Az ő emlékére, tiszteletére készült el az új album, és cseppet sem meglepő módon a dalok valamilyen szinten az elmúlással, a halállal foglalkoznak, és a vidámabb darabok is megőriznek valamit a szomorúságból. Az utolsó évtized személyi változásai közé tartozik, hogy Barthélémy Attisso gitáros távozott, helyére Abdoulaye Cissoko érkezett, aki korán játszik, és ettől érthető módon picit megváltozott a zene. A másik történés, hogy ezen a lemezen már Ndiouga fia, Alpha Dieng viszi tovább a wolof énekstílust (több énekes van az együttesben).

 

Zenéjüket alapvetően meghatározza Afrika, azon belül szülőhelyük hagyományai, amit latin (kubai) és jazz elemekkel ötvöznek. Kedvenceim közé tartozik a „Mariama”, mert a kora ebben a számban meghatározó szerepet tölt be, gyakorlatilag szinte semmi másnak nem marad hely az éneket leszámítva. Ellenben a „Say” megmutatja, mit tart fontosnak a latin-afro zene keveredéséből az együttes, lüktet, táncra csábít, ahogyan az kell. Mondjuk ez az egész lemezre igaz, olyan, mintha kifejezetten középkorú, némileg megfontoltabb táncosoknak írták volna. Lágy, szelíden ringatózó muzsika, aminek mégis megvan az a groove-ja, aminek hatására egész este tart a tánc. Harmadikként a „Natalia”-t említem, mert számomra ebben testesül meg az Orchestra Baobab lényege, ráadásul szaxofonszóló is került bele.

 

Kinek ajánlom: afro-latin muzsika, kicsit szomorú, picit megfontolt, de a zene magával ragad – elsősorban Afrika-kedvelőknek.

2017-ben megjelent album (World Circuit)

Az együttes weboldala: http://www.orchestrabaobab.com/

 

 

 

Divanhana: Live In Mostar (CD+DVD)

 

A jelek szerint a Divanhana egyenletes tempóban halad a jól megérdemelt nemzetközi hírnév felé. Ennek egyik jele volt az a hónapokig tartó turné, amelynek során főleg Európa nyugati felében léptek fel, valamint a Fonóban is emlékezetes koncertet adtak. Ezt volt szerencsém az első sorból megnézni, az estéből Irfan Tahirović ütőhangszeres fantasztikus arcszőrzetén kívül jól emlékszem arra a sírva vigadó hangulatra, aminek köszönhetően számomra a sevdalinka már nemcsak szomorkodást, hanem vidámságot is jelent.

 

A tavaly év elején megjelent stúdiólemez után most egy koncertfelvétellel örvendeztették meg a rajongóikat (2017. május 26. a megjelenés hivatalos dátuma), amivel kapcsolatban egyetlen szomorúságom van csupán: a DVD lemez nem jutott el hozzám, ezért nem élhettem át újra azt a hangulatot, amire élőben képesek. Látni Naida Čatić miként azonosul az eltérő érzelmi töltetű számokkal, s persze azt az összhangot ahogyan ők hatan (és egyetlen vendégmuzsikusként Ivana Đurić hegedűs) megszólaltatják ezeket az alapvetően egyszerű, de a kezük alatt alaposan felturbózott nótákat, rengeteg tempóváltással, apró kis villanásokkal.

 

A CD lemezre tizenegy számot tettek fel, ami ötvenegynéhány percnyi zenét jelent (a DVD ennél tíz perccel hosszabb, plusz interjú). A dalok többsége az utolsó nagylemezről (Zukva) került a programba, van pár korábbi szerzemény, és négy új kompozíció. A repertoárból nekem még mindig a „Ciganka sam mala” az abszolút kedvencem, a tempóváltások, ahogy a kimért lassúságtól eljutnak a forgószélgyorsaságig, no meg ahogyan Naida Čatić énekel benne, az egyszerűen megunhatatlan számomra. Az új dalok közül legjobban a „Nema ljepše cure od malene Đule” tetszett, a tradicionális darabot szokásuk szerint rengeteg váltással, középen rövid jazzes betéttel dúsítják, és közben még csipetnyi keletet, illetve a régi Jugoszláviát idéző esztrádszerűséget csempésztek bele. Harmadikként muszáj a „Đaurko mila” című számot említenem, mert ebben egyedül Čatić hallható, de olyan érzéssel énekel benne, amitől tényleg megborzong az ember.

 

Egy jól felépített, az együttes erényeit a maga teljességében bemutató albumnak tartom a Live In Mostart, amely révén bárki megtapasztalhatja, milyen a modern bosnyák sevdah/sevdalinka muzsika.

 

Kinek ajánlom: sevdalinka, illetve balkán kedvelőknek.

2017-ben megjelent album (ArcMusic)

Az együttes weboldala: http://www.divanhana.ba/

 

 

 

Rocqawali: Sufi Spirit (CD)

 

Érdekes módon mostanában viszonylag sok olyan album került a lejátszómba, amiken hagyományos ázsiai muzsikát vegyítenek nyugati, modernebb stílusokkal, ezen belül rock és metál a leggyakoribb. A legdurvább, amit ilyen kísérletként eddig hallottam, az a gamelán zenekar és a death metal banda ötvözete volt.

 

A 2017. június 30-án megjelenő, sorrendben második Rocqawali album nem kevesebbre vállalkozik, mint a rock és a szúfi vallásos ének ötvözésére. A szúfizmust főleg a siíták gyakorolják, a lényege pedig ennyiben foglalható össze: az Isten iránti szeretet mentes minden érdektől, a Paradicsom utáni vágytól és a Pokol félelmétől. Hogy ez miként társítható a hajdan lázadó státuszú rockzenével, arról előzetesen elképzelésem volt, ezért kíváncsian vártam a CD-t.

 

Érdekes módon a látszólagos ellentmondást nagyon jól sikerült feloldaniuk a zenészeknek, szó sincs arról, hogy normál rocklemezt hallanánk, amire egyszerűen rákevernék a qawali stílusú éneket. Helyette olyan kompozíciók kerültek a Sufi Spirit albumra, amelyek törekednek a két stílusban rejlő lehetőségek kihasználására, hogy azok erősítsék egymást. Véleményem szerint ez sikerült, és nemcsak tempósabb, a rockra jellemzőbb tételeknél, hanem a nyugisabb, elszállósabb pillanatoknál egyaránt. Ha eltekintek a vallásos oldaltól, akkor ez album simán felfogható felfedezésnek, zenei kalandnak, ahol a muzsikusok olyan messzire merészkednek, ahová korábban csak kevesen. Mert mi másként lehet értelmezni az „Alaap” bólogatásra késztető húzását, amit indiai ragákra emlékeztető dallamok/ének egészít ki? Ha ettől nem révül el a hallgató, akkor semmitől. Ehhez persze különleges énekesre van szükség – Ejaz Sher Ali pont ilyen, képes a pörgősebb (Dhamaal) és a nyugisabb (Kohi Jadu) számokban éreztetni a hitet, a szeretet, az elfogadást. Ja és mindeközben a mellékelt videón látható harmoniumot sem díszként használja. Jó lenne egyszer élőben megnézni, miként működik ez a zene színpadon.

 

Kinek ajánlom: rock és szúfi vallásos ének ötvözete, újdonságra vágyóknak erősen ajánlott hallgatnivaló.

A 2017-ben megjelent album (Riverboat).

Az együttes weboldala: http://rocqawali.com/