Andrej Nikolaidis: Kilenc

Jó másfél éve nem várt, óriási meglepetésként ért a görög származású montenegrói, Andrej Nikolaidis karcsú regénye, Az eljövetel, ami egy borges-i hatású, ám mégis roppant eredeti és elgondolkoztató, metafizikai húrokat is megpendítő krimi volt. Már akkor megfogadtam, hogy ha jelenik meg új kötet a szerzőtől, akkor azt igyekszem minél hamarabb beszerezni és magamévá tenni. Nos, sokat nem is kellett várni az új Nikolaidis műre, ugyanis a tavalyi év vége felé került a boltokba a délszláv alkotó legújabb kötete, a Kilenc.

 

Ahogy sejtettem, ezúttal sem egy habkönnyű vagy könnyen érthető olvasmányt kaptunk. A mű elején úgy tűnik, hogy Az eljövetelhez hasonlóan megint épp egy apokaliptikus esemény zajlik Ulcijnban, a montenegrói kisvárosban, csak ezúttal nem nyári havazás, hanem hónapokon át nem szűnő, özönvízszerű esőzés lehetetleníti el a helyiek életét, akik igyekeznek úgy-ahogy alkalmazkodni ehhez az értelmetlen időjáráshoz; a jobbak például elsüllyeszthetetlen, a vízben lebegő Trabantokkal vontatnak maguk után piával feltöltött gumicsónakokat, hogy legyen mit eladni a sorstársaknak, és legyen mivel agyonütni az időt…

 

Aztán egyszer csak kiderül, hogy a végtelenül cinikus és életunt, jobb híján újságíróként tevékenykedő narrátorunk Vonnegut Billy Pilgrimjéhez hasonlóan időnként kiesik a jelenből, hogy idegen országokban, idegen emberek között, ám a neves előddel ellentétben mindent értve és átlátva bukkanjon fel, majd rövidesen térjen vissza saját életébe.

 

Aztán állásajánlatot kap egy nem túl népszerű miniszternél, aki arra kéri, hogy írjon neki beszédeket, majd egy ismeretlen, medveszerű ember elárulja neki, hogy az eddigi élete csalás, mert nem az, akinek hiszi magát. És itt még mindig csak az elején tartunk…

 

Ne csodálkozzon senki, ha eddig nem érti az összefüggéseket, én is így voltam vele. Nikolaidis a korábbi kötettel ellentétben sokkal radikálisabban bontja fel regénye terét és szövetét, és gondosan ügyel arra, hogy ezek a fragmentumok ne álljanak össze egy átlátható, megbonthatatlan egésszé. Egyszer elindulunk az előző kötethez hasonlóan egy néha vígjátéki elemekkel elbeszélt modern apokalipszis irányába, majd jöhet egy kis fantasztikum, aztán a kortárs délszláv rögvalóság, majd mondjuk egy cikk arról, hogy mi lett volna, ha a két „sztársorozatgyilkos”, Ted Bundy és John Wayne Gacy nem marad eredeti „szakmájánál”, hanem nyilvános tv vitában mérkőzne meg egymással az amerikai elnöki címért, aztán bepillantunk a 20. század közepi Jugoszláviájának politikai játszmáiba, pár oldal erejéig olvashatunk különféle filozófiai fejtegetéseket, de még felbukkan az előző regényből ugyancsak jól ismert középkori zsidó misztikus, Sabbataj Cvi is…

 

Nekem most nem ütött akkorát a montenegrói alkotó, és bár sokkal jobban tetszett a jóval követhetőbb és átláthatóbb Az eljövetel, de, azt hiszem, azért a Kilenccel is érdemes próbálkoznia azoknak, akik szerették Nikolaidis korábbi művét, meg persze azoknak is, akiket nem riaszt el a hardcore posztmodern. Az, hogy egy nem sok mindenhez hasonlítható alkotással van dolgunk, vitathatatlan.