Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

A most befejezett könyv volt az első olvasásom Andrej Nikolaidistől, ettől a görög felmenőkkel rendelkező montenegrói írótól, akiről korábban szinte semmit nem tudtam –  de abban már most biztos vagyok, hogy nem az utolsó. Ugyanis Az eljövetel eddig az év egyik legnagyobb pozitív meglepetése. Hogy miért is? Mert olyan összetett, karcsú kis kötettel van dolgunk, amivel csak nagyon ritkán találkozhatunk. Egyszerre kapunk krimit, apokaliptikus víziót, borges-i nyomozást borges-i alakokkal, egy balkáni kisváros életének leírását és az egyik kedvenc témámat: az emberi léptékkel megismerhetetlen világ ok-okozati viszonyaira tett meddő, komikus és ugyanakkor feltétlenül szükséges megállapítások, feltételezések és spekulációk kuszaságát (hisz valahogy el kell helyeznünk magunkat a világban, és logikus módon megmagyaráznunk a szemünk elé táruló dolgokat), majd ezen feltételezések szükségszerű összeomlását.

Eleinte úgy tűnik, hogy egy szimpla detektívtörténetbe csöppenünk, ugyanis a kőkemény, sokat piáló és sokat cigiző magánnyomozónk épp egy többszörös gyilkosság ügyében próbál információt kiszedni az ügyben nyomozó rendőrből. Első blikkre úgy néz ki, hogy világos mi történt (még akkor is, ha hősünk maga is bevallja, hogy néha kitalált és az ügyfélnek is tetsző sztorikkal áll a megrendelő elé, hogy mindenki kellően meg legyen elégedve). Aztán bekapcsolódik a másik szál is, amiben teljesen másként van tálalva ugyanez a bűncselekmény; ami egy óriási, a középkorig visszanyúló és a világvégét váró szekta ügyleteként láttatja az esetet. De honnan is tud ez a másik elbeszélőnk ennyi mindent, ha saját elmondása szerint is be van zárva egy meg nem nevezett helyre? Kinek van igaza? A földhöz ragadt, racionális magyarázatot kínáló detektívnek (kinek kapcsán többször is felvetődik Marlowe) vagy a furcsa idegennek? A világszerte egyre furcsább természeti jelenségek valóban egy apokalipszis előfutárai?

Miközben bonyolódik az ügy, és bejárjuk ennek a nyári havazásba dermedt balkáni kisvárosnak az utcáit, fokozottan figyelembe kell vennünk az Engelstől való mottót (ami megint csak arra tér ki, hogy a valóban tudott és ismert dolgok mellett számtalan – szükségszerűen hamis – előfeltevéssel és spekulációval kell élnünk, ha átlátható rendszerben kívánjuk látni az összetett eseményeket). Előbukkannak különböző érdekes, elsősorban filozófiai eredetű kérdések is, amelyek mind-mind az ember alapvetőnek vett, és általában soha meg nem kérdőjelezett előfeltevéseire világítanak rá.

Csak néhány szemléltető példa: miközben egy békés, gyermekkorból való téli esemény leírását olvassuk, az elbeszélőnk felteszi a kérdést, hogy egy gyermekkori történet elmesélésekor miért asszociálunk a tiszta, fehér hóról automatikusan békére és nyugalomra? A világszerte zajló békaesőről, cunamiról és nyári hóesésről miért jut óhatatlanul az eszünkbe az apokalipszis? Vagy épp a középkorhoz kapcsolódó részben felvetődik, hogy miért, milyen jelek alapján várták már annyiszor az emberek a világvégét, ami – nem meglepő módon – soha nem jött el. Miért esünk mindig az általunk szinte soha meg nem kérdőjelezett előfeltételezéseink és megdönthetetlennek hitt világnézetünk összeomlása után csapdába? Ilyenkor mi van? Van-e a kiút? És ha van, merre?

Hogy ne szaporítsam tovább a szót, Nikolaidis könyvét szinte minden olvasó figyelmébe ajánlom: megtalálja vele a számítását az is, aki egy jó krimire vagy apokaliptikus kisregényre vágyik, de az is, aki intellektuális, borges-i metafizikai kérdéseket boncolgató szöveget keres, meg persze az is, aki csak egy rendkívül szórakoztató és emlékezetes könyvet akar kézbe venni. A ti könyvetek Az eljövetel.