Főkép

Dennis Lehane regényeinek a kiadása finoman szólva is hánytatott sorsú a magyar könyvpiacon. Bár az Agave Könyvek kiadóvezetője maga is nagyon szereti az írót, többször elmondta interjúkban, hogy sajnos nincs elég érdeklődés az íróra Magyarországon. Azért szerencsére az utóbbi két évben két Lehane-műnek is örülhettünk, ezek közül a legutóbbit, az Egymásba veszvét fogom most górcső alá venni.

 

Rachel Childs édesanyja elvesztése után megpróbálja megtalálni édesapját, ennek kapcsán ismeri meg Briant, akiről akkor még nem tudja, hogy a férje lesz. Miután élő adásban összeomlik a tévében, Rachel a férfi mellett köt ki, akiről úgy érzi, ő az egyetlen, aki igazán megérti, min megy keresztül. De Brian egyre furcsábban viselkedik, és felmerül Rachelben, hogy valójában hova is tűnik, amikor külföldre utazik? Az események váratlan fordulatot vesznek, és a nőnek muszáj legyőznie pánikbetegségét, hogy rábukkanjon az igazságra.

 

Megmondom őszintén, az első kétszáz oldalon nem igazán éreztem, hogy egy Dennis Lehane könyvet vettem volna a kezembe – olyan volt, mintha bármelyik random női krimiíró regényét olvasnám. Ez engem nagyon zavart, mert Lehane számomra pont az az író, aki igenis mer a zavarosban halászni, aki lemegy a súlyos témák legmélyére és nem csak a felszínt kapargatja. Persze részben azért Rachel pánikbetegsége és a Haitin lévő események felidézik ezt, de főleg az édesapa utáni kutatást valahogy súlytalannak éreztem, ami elsikkad végül a későbbi események során. Abban reménykedtem, hogy Haitinek is nagyobb szerepe lesz, de nem így történt.

 

Aztán az utolsó 170 oldalon hirtelen sebességet váltunk, pörögnek az események, itt már úgy érezzük magunkat, mintha egy vérbeli akciófilmbe csöppentünk volna. Ez a rész már jobban le tudta kötni a figyelmemet, érdekes fordulatok követték egymást, és a végére csak kikerekedett valami a történetből is. Mégis hiányérzettel tettem le a regényt – úgy éreztem magam, mint akit átvertek.

 

Amit viszont muszáj kiemelnem, hogy örülök, hogy végre valaki mert írni a depresszióról és a pánikbetegségről a maga valójában. Hogy mennyire nehéz is ezekkel egyedül megbirkózni, vagy ha nem a megfelelő ember van mellettünk, aki nem érti az egészet, az mennyire megnehezítheti az ember életét. Rachel számára is a saját elméjének és félelmeinek legyőzése jelenti a legnagyobb akadályt, nem is igazán az, amit megtud a férjéről. Érdekes az is, ahogy a tudósítói munkáról ír, hogy milyen nyomás is nehezedik ilyenkor egy riporterre, és milyen akadályokba ütközik, amikor ezt megpróbálja ezt átadni másoknak. Én akár azt se bántam volna, ha az egész regény ezt a témát járja körül, mert erről nagyon ritkán lehet olvasni.

 

Természetesen egyetlen írótól sem várható el, hogy leragadjon ugyanannál a stílusnál, és ne írjon másfajta műveket, mint megszoktuk tőle. De én úgy éreztem, hogy pont azok a dolgok hiányoztak az Egymásba veszvéből, amikért én igazán megszerettem Dennis Lehane-t. Viszont el tudom képzelni, hogy aki még csak most ismerkedik az íróval, ezt a könyvet veszi tőle a kezébe, annak tetszhet, és arra sarkallhatja, hogy más műveivel is megismerkedjen. Ha már ezt tudja teljesíteni az Egymásba veszve, és kaphatunk újabb Lehane regényeket, akkor megérte ezt a művét is kiadni.