Főkép

1926., Boston. Joe Coughlin kisstílű „törvényen kívüli” (szigorúan nem gengszter!), aki a rablást és tolvajlást választotta hivatásul. Pár társával éppen egy látszólag egyszerű pókerező társaságot fosztanak ki, amikor megismerkedik Emma Goulddal – a gyönyörű lány pedig azonnal rabul ejti a szívét. Innentől hibát hibára halmoz, de eszének és kitartásának köszönhetően a floridai Tampában köt ki, hogy a helyi kisebbség segítségével a környék legnagyobb alkoholcsempészészévé váljon. Ebben a világban azonban ritka az olyan vezető, aki sokáig megtarthatja hatalmát: vajon Joe-nak milyen árat kell ehhez fizetnie? Milyen emberré kell ehhez válnia?

 

„Az éjszaka törvényében határozottan megvan a potenciál ahhoz, hogy a fenti kérdésekre értelmes és összetett választ adjon – mint ahogy valószínűleg a könyves eredetije, Dennis Lehane regénye meg is teszi.” Ezt írtam nemrégiben, amikor a Ben Affleck által írt és rendezett filmadaptációról meséltem, de bevallom, nem sok kedvet éreztem ahhoz, hogy én is utána járjak. A film eléggé eltántorított attól, hogy elolvassam Lehane regényét, főként, hogy a fordulatokat és csavarokat már feltehetően ismertem; el is kellett telnie pár hétnek, mire nyugodt szívvel neki tudtam vágni. És meglepődtem. Nem attól, hogy a fenti kérdésekre választ kapunk, ebben ugyanis nem vagyok száz százalékig biztos. Még csak nem is attól, hogy jobb lenne a könyves eredeti, mint a film, mert arra egyébként is számítottam.

 

Az ért váratlanul, hogy Lehane könyve nem tér el annyira mozgóképes változatától: Affleck precíz munkát végzett, és adaptációjában példásan megvalósította azokat az elemeket, melyek vászonra kívánkoztak. Nincs akkora eltérés film és regény között, mint amekkorát sejtene az ember – legyen szó cselekményről, történetvezetéstől, karakterábrázolásról vagy történelmi háttérről. Mindaz, amit a filmben kifogásoltam, az az eredeti műben sincs másként. Amit viszont Affleck nem tudott a leforgatni, amit nem tudott beleírni a forgatókönyvbe, azt meghatározni sem könnyű, mert sejtelmes, megfoghatatlan, szinte láthatatlan, mégis áthatja és összefogja az egész könyvet. Ettől lesz szerintem Az éjszaka törvénye szórakoztató regény, és ennek hiányában nem lesz Az éjszaka törvénye szórakoztató mozi.

 

Valahol ott érdemes ezt a rejtélyes valamit keresgélni, ahol maga az éjszaka törvénye előkerül. Ott, ahol Joe és a szereplők a saját életmódjukról mesélnek, ahol belép a képbe a törvényen kívüliek és gengszterek örök morális dilemmája: vajon a cél szentesítheti az eszközt? Mivé válok attól, hogy kihasználom mások gyengeségét, kapzsiságát, hogy bűnös, erőszakos életet élek, de végül mégis jó célra fordítom az így nyert hatalmamat, pénzemet? Van-e bármi különbség aközött, akinek mások segítése lebeg a szeme előtt, és aközött, akit csupán saját vágyai hajtanak – ha mindkettő az erőszakot választotta? Milyen élet vár a törvényen kívüliekre, akik már nem ártatlanok, de még nem is gengszterek? (Tényleg nem azok?) Milyen törvények vonatkoznak az éjszaka emberére? Miként képesek élni, mi hajtja, milyen szenvedély fűti őket?

 

Hiába, én is csak kérdésekkel tudok közeledni felé. És talán azt is túlzás lenne állítanom, hogy Lehane olyan szédületes erővel megragadja a válaszokat: viszont minden oldalt, minden gondolatot, minden erkölcsi kérdésfelvetést áthat ennek a furcsa valaminek a keresése. Mintha nemcsak Joe Coughlin, de maga Dennis Lehane is elmélkedne ezekről a kérdésekről – ettől nyer értelmet a kissé ad hoc cselekményszövés, az emlékezetes, de talán mégsem eléggé árnyalt karakterek viszonyrendszere, ettől válik olyan izgalmassá és feszültté Joe élettörténete. Affleck ezt nem tudta átültetni a mozgóképbe, de Lehane könyvében szerencsére megragadó élmény ezt figyelni. Még úgy is, hogy ismertem előre a történetet.

 

Bekövetkezett ugyanis az, amitől féltem: valóban kisebb élmény úgy olvasni, hogy ismerem az eseményeket (szóval ha valaki mindkettőt szeretné, először mindenképpen az olvasást javaslom – szerintem a filmen sokat nem ront...). De még ezzel együtt is hatásos és szórakoztató Az éjszaka törvénye: tempósan haladunk Bostontól Floridáig, maffiától szeszcsempészetig, Ku-Klux-Klántól vallási gyülekezetig, fehér felsőosztálytól bevándorlókig, sok vérrel, erőszakkal, lövöldözéssel és persze betoncsizmával. Határozottan nem olyan, mint várnánk: furcsa, hogy nem akar „igazi” gengszter-thriller lenni, nem maffia- vagy bosszúregény, hanem egyszerűen „csak” egy törvényen kívüli kalandjai az éjszaka sötétjében. Viszont pont ettől az ellentmondástól lesz olyan veszettül érdekes.