Főkép

Bőven vannak olyan szerzők az irodalomtörténetben, akik ilyen-olyan okból, tökéletesen, teljes mértékben kikoptak az köztudatból, mégpedig érdemtelenül. A magyar-osztrák családba született Latzkó Andor is ebbe csoportba tartozik, hisz gyaníthatóan alig akad ember, akinek mondana valamit még ez a név. Ennek persze több oka is van: az egyik, hogy a 19. század vége felé született két anyanyelvű alkotó tudatosan a minél nagyobb olvasóközönséget és ezáltal a világhírnevet célozta meg, ezért németül írt. Szemléletmódja humanista, pacifista és mélységesen háborúellenes, ráadásul különösebben nem is foglalkoztatta a nemzeti kérdés sem, így nem túl meglepő, hogy nem igazán akadt olvasóközössége a Trianon utáni Magyarországon, ezért már életében kezdett kikopni a közbeszédből; az meg már csak hab a tortán, hogy könyveit a nácik bezúzatták Európa szerte.

 

Ennek a totális ismeretlenségnek köszönhetően természetesen nem is nagyon voltak, nem is nagyon lehettek előzetes elvárásaim, de az Emberek a háborúban című könyv így is nagyon meglepett, mert minden avíttsága ellenére remek. Ez a rövidke kötet 1916-ban, egy idegszanatóriumban íródott, ahol Latzkót harctéri stressz és idegösszeroppanás miatt kezelték. A szerző harctéri élményeit feldolgozó kötet mindössze hat rövid novellából áll, melyekben közös, hogy mindig nemet mondanak az öldöklésre, és értelmetlennek láttatják a háborús őrületet.

 

Amit először is kiemelnék, az Latzkó stílusa, ami hamisítatlan századeleji próza, és minden költőiségével és cikornyás leírásaival alkalmas arra, hogy kontrasztot adjon a rendkívül naturalista módon ábrázolt harctéri pokolnak – ez persze nem működne a fordító, Kállay Kotász Zoltán nagyszerű munkája nélkül. A kötet novellái elég nagy spektrumot ölelnek fel: van itt olyan (Az indulás), ami egy idilli helyen lévő szanatóriumban lábadozó, és a nekik adatott pár háborúmentes napba kapaszkodó, felejteni igyekvő katonák hirtelen szembesülését ábrázolja az átmenetileg maguk mögött hagyott háborús borzalmakkal. „A győztes” egy hadseregparancsnok visszataszító portréja, aki foggal-körömmel ragaszkodik a háborúhoz, hisz ez emeli ki a szürke, békés hétköznapokból, ez emelte élet és halál urává, és e révén élhet főúri módon egy gyönyörű kastélyban a megszokott szolgálati lakás helyett. A háború, véleménye szerint, éppen ezért soha nem érhet véget.

 

De van természetesen legalább egy, klasszikus értelemben vett háborús novella is, a „Tűzkeresztség”, amiben egy mélyen humánus és emberszerető százados szembesül életében először a háború borzalmaival, de végül minden szörnyűséget háttérbe szorít saját beosztottjának emberellenes és visszataszító fanatizmusa. A „Hazatérés” pedig a nagyhatalmi játszmákba belerokkant, el- és kihasznált, testileg és lelkileg eltorzult, már senkinek és semminek nem kellő, a populista, nacionalista jelszavak valóságát is megélő egykori katona dühét ábrázolja ragyogó módon.

 

Összességében elmondható, hogy bár szerintem minden novella kicsit didaktikus és populista (olyan szólamokat ismételget, melyek bár igazak, de kicsit egyoldalúak), de a roppant humanista mondanivaló, valamint a folyton felvetődő erkölcsi kérdések kiemelik az Emberek a háborúbant a világháborús írások közül. Gyakorlatilag minden egyes történet jól megírt és roppant elgondolkodtató, nekem nagyon adja magát az, hogy leginkább Székely János A nyugati hadtestjéhez hasonlítsam az eleddig elfeledett alkotó művét, ami ugye nem kis szó. Remélhetőleg minél több emberhez eljut ez a kis kötet, és jönnek még további Latzkó fordítások is.