Székely János: A nyugati hadtest
Írta: Bak Róbert | 2016. 08. 29.
Minden ország irodalmában van olyan szerző és olyan mű, ami méltatlanul sikkad el, csúszik bele a feledésbe, és a legtöbbször sajnos ott is ragad. Néha azonban van még egy második esély, lehetőség arra, hogy az adott szerző (vagy az adott mű) vissza-, vagy pontosabban, bekerüljön a köztudatba, és elfoglalja jól megérdemelt helyét. Ez a helyzet most Székely Jánossal és A nyugati hadtesttel is, hisz majd` negyven évvel az eredeti megjelenés után újra kiadták fő művét, és már csak az a kérdés, hogy ezúttal hány olvasóhoz jut el, és mennyire „állnak mögé” az irodalmárok.
Már az is eléggé érthetetlen, hogy ez a könyv ma ennyire ismeretlen, és ennyire kevesen olvasták, hisz egy tartalmas, sokszor izgalmas, végig elgondolkodtató és rendkívül fontos kérdéseket feszegető műről van szó. Az ok talán az lehet, hogy a prózafordulat környékén jelent meg, a „Péterek” (Nádas, Esterházy, Hajnóczy és Lengyel) előretörése idején, és ekkoriban már inkább ezekre, nem pedig erre a hagyományos, bárminemű újító vagy korszakalkotó szándék nélkül íródott műre figyeltek.
Mielőtt rátérnék arra, hogy miről is szól, és miért rendkívüli ez a könyv, beszélnék néhány nekem kevésség tetsző aspektusáról is. Bár a szöveg a ’70-es években íródott mégis sokszor hat túlontúl (számomra néha zavaró mértékben) régiesnek, avíttnak (főként nyelvezetében – „reá”, „néki” stb.). Mivel ez az első Székely-mű, amit olvastam, nem tudom, hogy ez a szerző stílusából következik-e, és mindig is így írt, vagy csak itt ilyen. De ez talán nem is igazán lényeges, hiszen annyira szubjektív – de ami sokkal fontosabb, hogy a mondanivalóját nagyon didaktikusnak éreztem. Szinte minden esemény annak van alárendelve, hogy a szerzője tanulságot vonhasson belőle, és előadhassa nekünk a világképét. Viszont mégsem válik olyan nagy problémává, ugyanis ezt rendkívül elgondolkodtató módon teszi.
A nyugati hadtest lazán egymáshoz kapcsolódó novellák füzére, amelyek a szerző II. világháborús élményeiről szólnak. A fiatal Székely a lovassághoz került, itt kapta először a kiképzését (ennek a zárt közösségnek leírása és légkörének bemutatása vetekszik olyan „kaszárnyaregényekkel”, mint Ottliktól az Iskola a határon, vagy Vargas Llosatól A város és a kutyák), majd innen került előbb a keleti frontra, ami a háború vége felé már inkább nyugati lett (innen a kötet címe is), majd később Németországba, végül pedig egy tengerparti hadifogolytáborba. Az egyes novellák cselekménye, történései már önmagukban olyan erősek, hogy vinnék magukkal az olvasót, de mint már említettem, a szerzőnek nem ez a szándéka. Székely a dolgok mögé akar nézni, keresi a mozgatórugókat, az okokat, hogy mi miért történt; őt a lelki motiváció és az emberekben lezajló gondolati, érzelmi, morális folyamatok érdeklik.
A szöveg nagy része a jóval rövidebben is előadható lenne, a lényeg a cselekmény, a történések folyamatos elemzése, értelmezése. A szerző tudni akarja, hogy miért lesz egy, az istállóban nyugodtan viselkedő ló a század réme, miért gyilkol meg egy SS tiszt szisztematikusan több száz, amúgy is haldokló embert, hogyan jut el valaki oda, hogy saját kezűleg végezzen ki valakit, akit igazából meg akart menteni, és így tovább. Székelynél az igazán fontos, központi kérdés az, hogy kikapcsolható-e az emberekben az erkölcsi gát? Felfüggeszthető-e az emberség? Valóban lehet-e parancsra cselekvő gépekként élni, vagy ez csak mese?
A nyugati hadtest hazánk irodalmának elfeledett kis gyöngyszeme, apróbb hibái ellenére is ott a helye a magyar irodalom arany lapjain. És remélhetőleg ezúttal már nem fog elsikkadni, és nemcsak egy szűk réteg, de minden gondolkodni tudó, akaró ember számára ismertté válhat. Én drukkolok neki.