Főkép

Bár tudtam, hogy Molnár Krisztina Rita előbb írt verseskönyveket, mint gyerekeknek szólókat, eddig nem olvastam az előbbit tőle (viszont verset már igen). Nekem ő a Maléna történetek és A víz ösvénye szerzője volt, azoké a csodaszép, bölcs és finom, elvarázsolt könyveké, melyek legalább annyit adnak a felnőttnek, mint a gyereknek.

 

Számítottam tehát valamire, de arra is, hogy nem lesz ugyanaz. A karcsú, kecses kis kötet öt fejezetének megannyi versében persze ott van az is, akit, amit megismertem a gyermekkönyvekben, de be is igazolódott, amit azok alapján gondoltam: Molnár Krisztina Ritán sem íróként, sem emberként nem vehetnek erőt a skatulyák, a címkék. Annyival több, gazdagabb, szabadabb ő és amit ír annál, hogy azt lehessen mondani, ilyen és olyan, és mindig ilyen és olyan.

 

De azért ezek a versek elsősorban a női létről szólnak, s benne a sajátjáról. Kimondatlan maradnak a konkrétumok, mégis olyan tisztán és áttetszőn áll előttünk, akárha Isten színe előtt. S nem egy vers valóban erről, hozzá szól: itt állok, Uram, azt teszel, amit akarsz, s bár kérlek, légy kegyes, vállalom magam, s minden vétkemet.

 

Legalábbis én ezt is kiolvasom a versekből, de annyi minden mást is, hogy nehéz róla írnom. Mindig szerettem M.K.R. írásaiban a bensőségességet, azt, hogy az élet, a világ apróságait is meglátja, megmutatja, s hogy sosem kendőz el sem nagy, sem kicsiny igazságokat. Nála a kertben (mely az övé, s közben mégis mindenkié is, aki embernek született) kígyó jár a rózsatő alatt, s a darazsak átrágják magukat a falon, s veszély les, ha nem figyeled lépted. Egyes versei olyanok, mint Hemző Károly fotói élete utolsó időszakából, amikor a betegség miatt nem tudott elmenni otthonról, tehát azt fotózta, amit a lakásban meg az ablakból látott: mégis minden bennük van, az egész világ, nem csak az a pár lépésnyi tér.

 

És sokszor beszél a költőnő a szerelemről. Férfiakról, akik jöttek és elmentek, és miközben látom a versekben a karmát vagy Istent akár, látom a felvállalt önmagát is. Nincs helye itt sem szélsőségeknek, sem szirupos, hollywoodi love storyknak, a nőiséget nem címszavakba rejti, nem lobogtatja fennen, de oly’ mélyen mesél róla, mint kevesen. S az igazi szép és gyönyör épp úgy megcsillan a költeményekben, mint a bánat, a gyász, az elszórt átkok és kapott sebek. Néha csak úgy csillan meg, mint nap a vízen, néha, mint szemed fénye a tükörben.

 

Megélt, valós élet szőtte ezeket a sorokat, hol takarosra, könnyen rímelőre, hol szerteszaladóra, mert ez a nő már azt is vállalja, hogy sem nem tökéletes, sem nem szeplőtelen. Hanem igazi, minden sora, és ahogy olvasom, és néha a sírás is megkörnyékez, végig ott ragyog, a pánik, a legsötétebb éjszaka soraiban is, hogy aki írta, él. Minden felhajtás, szélsőségesség és hangoskodás nélkül, tisztán és szépen, amennyire csak lehet, de él, valódi, igazi életet, olyat, amit, bár mindaz a nehéz is benne van, amit fentebb felsoroltam, élni érdemes.

 

S közben van, hogy a vers elvont, fura, nehezen kibogozható, de sosem érzem modern lilaködös, megnemértettművészetnek. Pedig mai, hiába van benne balladák, népművészet, régi nagyok hatása (sőt egy ballada kimondottan Arany János modorában). De a magvában, a lényegében annyira ősi, hogy bárki ember (s nem csak a női olvasók), aki megélt már egyet s mást az életben, akin nőtt már nem egy ránc, megértheti. S nemcsak megérteni fogja, de együtt dobog majd a szíve, együtt kap majd lélegzet után, ahogy kibontja ezt a fagyos országból jött levelet, melyben mégis a mediterrán nap ragyog.