Főkép

Molnár Krisztina Rita verseit nem ismertem korábban, csak most olvastam el néhányat, és szépnek találtam őket. De olvastam és nagyon megszerettem két korábbi könyvét, a Maléna kertjét és a Kréta-rajzot, amelyek gyerekkönyvek, de egyben felnőtteknek is szólnak, és mikor megláttam a legújabb kötet borítóját, azt hittem, azokhoz kapcsolódik ez is. Hiszen ugyanaz a Simonyi Cecília illusztrálta, ugyanolyan finom színekkel, apró részletekkel, tüneményes képekkel. De nem, ez egy másik, négy részesre tervezett sorozat (Térforgó) első része.

 

Kétszer is elolvastam, hogy tudjak róla írni, mégis nehéz. Annyi minden van benne, annyi mindent pendít meg bennem, hogy szinte szétfeszít, de épp ezért nem is lehet egy ilyen cikkbe beleírni. De azt azért elmondhatom, hogy egy árvának született, tíz éves fiú, Tamás, és az őt nevelő, családjába őt befogadó Eszter a két főszereplő, akik Lillafüreden töltenek pár áprilisi napot. Tamás asztmás, és a Szent István barlang levegője meg az erdei séták jót tesznek neki – ám a gyógyulás lelki folyamat, amint a betegségek okai is gyakran lelki eredetűek. Gyógyulnivalójuk mindkettejüknek van, és az a csodálatos hely, az ott megélt találkozások mindkettejüknek nagyon sokat segítenek.

 

Tudom, milyen klisésen hangzik mindez. Ezért is olyan nehéz írni erről a gyönyörű könyvről. Mert nem klisés, hanem valódi, de ez csak akkor derül ki, ha elolvassa az ember. És különösképpen igaz rá, hogy az olvasó személyén, állapotán múlik, mit kap tőle. Nekem a nagyszüleim bölcsessége is benne van; a jól megélt, igazi, tartalmas élet képe; az, hogy mit jelent szülőnek lenni, milyen kellene, hogy legyen a család; hogy milyen gyereknek lenni, olyannak, akit olyasmi ért, ami tönkre is tehetné a gyerekkorát; s mindezek közben ott van az is, hogy az egyszerűnek ható sorokat költő írja. Mondanám, hogy varázs van ebben a könyvben, hogy a természet ereje, a nők, az anyák ereje és gyengédsége – de ezeket nem írja így le Molnár Krisztina Rita. Hanem teljes természetességgel részei ennek a történetnek, megvalósulnak benne, és gyógyítják az olvasót is.

 

S persze szól a könyv a vízről is, megmutatja az éltetőt és a félelmeset is. Olyan… olyan, mint egy pohár tiszta forrásvíz. És van, hogy játékos is, és megtörik rajta a fény, ki így látja, ki úgy, az egyes szereplők is máshogy-máshogy, és akkor még nem is mondtam, hogy József Attila és Hermann Ottó is feltűnnek benne, de az ő „kísértetjárásuk” sem erőltetett.

 

Lehet gyerekkönyv egy ilyen őszinte írás? Olyan finom utalások vannak benne annyi mindenre, amit gyerek még nem érthet, mert még nincs rá fogalma… s persze, belül hogyne tudná, értené ő is… És mégsem elvont, nem emelkedett ez a könyv, hiszen olyan apró dolgokról is szól. Az emberről szól, meg az életről. Persze, hogy gyerekkönyv is, hát ki ne szeretné, ha a gyerekei olyasmit olvasnának, amiben harmónia van, ami azt mutatja meg, hogy létezik gyógyulás, szeretet, megértés? Nem tipikus mesekönyv, azt elismerem, és nem is az a beszéljünk-a-fontos-problémákról-a-gyerekeinkkel típusú segítő könyv. Mélyebb és szebb annál. Igazabb. Olyan, mint a cseppekből épülő cseppkövek, mint a kilenc méter mély tó, amin nyarakon csónakázni lehet, és az valami boldogító; vagy mint a hegyi patak, ami, ha leülsz mellé, lassan elmossa a bánatodat. Olyan, mint megtalálni a helyed a világban, olyan, mint visszatalálni a lényeghez.

 

Ilyen, és innen tanultam egy játékot, amihez nem kell semmi, csak egy kis figyelem, és jobb ajándék szinte bárminél, amit pénzért vehet az ember karácsonyra a gyerekének: fekete, fehér, igen, nem…