Interjú: Giedra Radvilavičiūtė – 2017. december

Itt ülünk a Litván Nagykövetség termében Giedra Radvilavičiūtė írónővel, akinek a Ma éjjel a falnál alszom című esszékötete jelent meg magyarul, a Typotex Kiadó gondozásában, 2015-ben. Ebben az esszékötetben egy öregedő, magányos írónő mindennapjaiba csöppenhetnek bele az olvasók.

 

Az első kérdésem az lenne, hogy milyen arányban vannak jelent a kötetben önéletrajzi ihletésű, illetve fikciós elemek? Mennyire azonosítják, illetve azonosíthatják Önt az olvasók ezzel a nagyon őszinte írónővel, aki a könyvben szerepel?

 

Nyilvánvalóan vannak valós elemek, mint például az életkor hogy elvált vagyok, és van lányom, de maga a próza nem reális. A szövegben a macska nagyra nőtt, akkorára, mint egy tigris; a mandarin a vázában annyira megnőtt, hogy fa lett belőle és átütötte a mennyezetet. A valóságtól ez egy kicsit messzebb áll. Nehéz ezt a határt meghúzni a valóság és a fikció között. Miután megírtam az esszét, amelyikben a mandarinfa szerepelt, pár nappal később lejött hozzám a szomszéd, hozott egy egész tálnyi mandarint, és ezt mondta: ezt önnek hoztam, az ön mandarinfájáról.

 

Van kedvenc darabja ebből a a kötetből?

 

Igen, „A szöveg vonzása”. Ez az esszé bekerült a Best of European Fiction-kötetben, és miután a Dalkey Archive Press Kiadónál elolvasták, úgy döntöttek, hogy szeretnék külön kötetben kiadni az írásaimat.

 

Ehhez mindenképpen gratulálunk! Engem a Ma éjjel a falnál alszom több szempontból is nagyon megfogott, de amire leginkább emlékszem belőle, az a hangulata. Nem csak olvasás közben szippantott magába, hanem utána még napkig-hetekig visszatér egy-egy kép vagy hangulat az írásokból. Ez a hangulatépítés mennyire volt tudatos, mennyire kell rá külön odafigyelni?

 

Általában nagyon nehéz megmagyarázni, hogy egy író, egy festő, egy rendező hogyan tudja megalkotni ezt a hangulatot, amikor az ember benne van a műben, és még utána is sokáig magában tartja. Ez talán függ a szerző temperamentumától is. Van benne egy energetika, és sok más összetevő, amit nehéz megmagyarázni. Ez adottság, én nem szoktam erre külön figyelni. Azt mondanám, hogy ez egy stílus, de ez sem a teljes válasz, mert a stílus összeállhat a mondat alkatrészeiből is. A hangulatot viszont az is alkothatja, ha a szavak helyét felcseréli a szerző.

 

Ön szerint egy szöveg vagy film esetében a hangulat fontosabb, hogy milyen benyomást tesz az olvasókra vagy nézőkre, vagy pedig a cselekménynek van nagyobb jelentősége?

 

Erre a kérdésre az első írásom címével tudnék válaszolni, egy időben jelent meg négy férfi író könyvével Litvániában, a címe „Švejk után”, amiben javaslom, hogy lőjék le a cselekményt, és ennek a mondatnak a folytatása: és temessék el kellő tisztelettel. A történet olyan, mint a váz. Nagyon fontos, ahogy az embernek a váza, a gerince is az, de az embernek is ott vannak a mozdulatai, a haja, a mosolya, amik szintén nagyon fontosak. Én azt tudom mondani, hogy természetesen fontos a történet, de nem a legfontosabb.

 

Ez mennyire tér el különböző műfajok esetében? Egy novellát ebből a szempontból könnyeb megírni, mint egy regényt?

 

Egy regény történet nélkül unalmas lehet, megunhatja az olvasó. Novella esetében viszont nagyon érdekes lehet: lehet írni hangulatról, megfigyelésekről, ami érdekes lehet az olvasónak is.

 

Visszatérve a magyarul megjelent kötetre, még a benne felmerülő témákról szerettem volna kérdezni. Sok szó esik a magányról, az elhagyatottságtól való félelemről, a halálról, illetve olyan egyéb témákról, amelyek (legalábbis Magyarországon) tabunak számítanak a mindennapi életben. Ön szerint az irodalom ezekről a témákról mennyire beszél őszintén?

 

Minden országban, amit jóléti országnak lehet nevezni, kerüljük a halál témáját. 1994-ben voltam először Amerikában, ahol egy barátnőmet látogattam meg, aki egy idős nénit ápolt, és sokkos állapotba kerültem, amikor megtudtam, hogy a néni haldokolni kezdett, és a fölszinten élő hozzátartozói nem mentek fel hozzá, mert egyszerűen féltek. Féltek a haláltól. A halállal kapcsolatos szolgáltatásokat erre szakosodott cégek vették át. Kezdünk félni az elkerülhetetlen dolgoktól. Például ami a halált illeti: tudjuk, hogy amikor haldoklik az ember, nagyon értékesek az utolsó pillanatok, de félünk. És ahelyett, hogy ezt az időt a szeretteinkkel töltenénk, átadjuk a szolgáltatóknak (akár kórháznak, akár bármilyen más szolgáltatásnak), pedig a halál, ugyanúgy mint a születés, az életünkhöz tartozik. Egy mai fiatal idegesebb lesz, ha három napja nincs internete, mint ha megtudja, hogy az édesanyja haldoklik. Ez persze csak fekete humor, de közel áll az igazsághoz.

 

Ez az irodalomban és a filmekben mennyire jelenik meg? Megpróbáljuk egyáltalán legyőzni ezt a haláltól való félelmet vagy egyre inkább belesodródunk a tagadásba és a távolságtartásba?

 

Természetesen menekülünk ettől a félelemtől. Ha például a hollywoodi filmeket nézzük, ha szó van idős emberekről, aki akár utazik a fiatalkori szerelméhez, akár bármi más történik, rögtön erőre kap, akár még görkorcsolyázni is kezd, és így tovább. Fiatalítjuk az idős embereket. Európában azért egy picit másképp van, idős rendezőktől vannak másfajta filmek is. Az időskor tankönyvének én Hanneke Szerelem című filmjét mondanám, de nem sok ilyen film van. Nem hinném, hogy egy fiatal szeretné Hanneke alkotásait. Tulajdonképpen a saját halálára való várakozásról szól.

Ön szerint ez mennyire problematikus a fiatalok és mennyire az idősebbek körében, hogy elfordulunk az öregedés és a halál tényétől?

 

Ez a nemzedékek közötti szakadék, hogy társalgunk Skype-on keresztül, interneten keresztül, ajándékokat küldünk egymásnak, ahelyett, hogy leülnénk a nagymamánkkal, hogy meghallgassuk a történetét. Mégis, akárhogyan menekülünk, ez helyben futás, mint az álmokban. Futunk, de mégis egy helyben maradunk.

 

Ön szerint mi segíthet, hogy természetesebben viszonyuljunk az öregedéshez, a halálhoz, hogy ne meneküljünk a megváltoztathatatlan elől?

 

Nagyon röviden válaszolok: a jó viszony az igazsághoz.

 

Ez tökéletes zárszó! Köszönjük a lehetőséget!

 

Én is köszönöm!