Főkép

Fülszöveg:

1940 májusa. Nagy-Britannia háborúban áll. Egyik európai demokrácia hullott el a másik után gyors egymásutánban a blitzkrieg rémségei közepette, a náci bakancsok és sortüzek előtt. Úgy tűnt, a megszállás bármikor bekövetkezhet.

Winston Churchillnek alig pár nappal azután, hogy kinevezték miniszterelnöknek, ezzel a szörnyűséggel kell megbirkóznia – továbbá egy szkeptikus királlyal, egy ellene ármánykodó párttal és a tájékozatlan, felkészületlen néppel. Kezében egy szál tollal, maga mellett pedig egyetlen gyors- és gépírónővel hogyan is változtathatná meg a közhangulatot, és önthetne lelkesedést aggódó honfitársaiba?

Ebből a magával ragadó, minden egyes napot óráról-órára kielemző beszámolóból kiderül, hogy a bizonytalan Churchill milyen sokszor rángatta ki országát a kátyúból. Az elismert, BAFTA-nyertes Anthony McCarten egy eddig soha nem látott oldalát mutatja be a XX. század egyik kiemelkedő történelmi személyiségének. Megtudhatjuk, Churchill hogyan gyakorolta és írta át újra és újra a legfontosabb beszédeit, hogyan és mikor merült fel benne a békeszerződés lehetősége a náci Németországgal, és megismerhetjük a dunkirki evakuáció során betöltött szerepét. De a könyv elsősorban arról a huszonöt napról mesél, amely bálványt csinált egy emberből.

McCarten eddig nem ismert archívumi anyagok segítségével mutatja be azokat a kulcsfontosságú, színfalak mögötti pillanatokat, amelyek megváltoztatták a történelem menetét.

 

Részlet a regényből:

1.

EGY MEGOSZTOTT HÁZ

 

A brit parlament nagytermében tombolt a felháborodás és a harag. „Kifelé, kifelé!”, kiabálták a felső karzatról, ahol arisztokraták és a Felsőház tagjai nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássanak. „Mondjon le, ember! Mondjon le!”. A brit politikában ez hallatlannak számított. Az ellenzéki pártok tagjai tőrt hajtogattak a felszólalásaikból, és a pulpitus mögött álló görnyedt és titokban betegeskedő alakra fogták őket – Nagy-Britannia konzervatív miniszterelnökére, Neville Chamberlainre.

De Chamberlain több okból sem akart lemondani a posztjáról – nem utolsósorban a mély bizonytalansága miatt afelől, hogy ki fogja követni. NagyBritannia már nyolc hónapja háborúban állt, és rosszul alakultak az események. A politikusok és a nép nemcsak vezérért kiáltott, hanem, mint azt a sorsdöntő idők megkövetelik, egy nagyszerű vezetőért – olyanért, aki képes felvonultatni mindazt, amit csak a legnagyobbak tudnak: szavakat, amelyek megindítják, átbillentik, meggyőzik, összekovácsolják, inspirálják, és még korábban elképzelhetetlen új vállalkozások kivitelezésére is alkalmassá teszik a közhangulatot. Az ilyen szavakból születnek a tettek, és attól függően, hogy ezek a tettek mennyire bölcsek, a diadal vagy a véres kudarc is.

De szükség volt egy talán még meglepőbb tulajdonságra is, amelyre minden krízisben lévő ország vezetőjének képesnek kellene lennie: a kételkedésre. Arra az elengedhetetlen adottságra, hogy kétségbe tudja vonni a saját ítélőképességét, hogy egyszerre két egymással ellentétes gondolatot is fontolóra tudjon venni, majd összegezni őket; hogy ne ítéljen azonnal, így minden nézőpontot folyamatosan át tudjon látni. Ez kontrasztban áll az azonnal ítélő elmékkel, akik csak egy elképzelést tudnak szem előtt tartani: a sajátjukat.

Nagy-Britannia akkoriban nem sok hasznát vette az ideológusoknak. Egy 360 fokban gondolkozó intellektusra volt szüksége.

Mint azt Oliver Cromwell írta 1650-ben a Skót Egyháznak: „Jézus beleire, könyörgöm, tartsák már elképzelhetőnek, hogy tévedtek!”. Ezekben a kétséges időkben, és ezekkel a problémákkal szembesülve, amelyeken a brit nemzet egész jövője állt vagy bukott, az volt a legnagyobb kérdés, hogy hol találhatnak ilyen vezetőt.

 

„Már túl régen ücsörög ott ahhoz képest, hogy mennyi hasznot hajtott. Azt mondom, távozzon, végeztünk magával. Isten nevében, menjen!”. Leo Amery, a birminghami Sparkbrook kerület parlamenti képviselője ezek után mennydörgő taps kíséretében ült vissza a helyére az immár legendás Norvégia-vita első napján, 1940. május 7-én. A Ház akkor már majdnem kilenc órája ülésezett. Meleg, kora nyári este volt, már besötétedett. Amery szavai tőrdöfésként érték konzervatív társát, Chamberlaint. Nagy-Britannia megosztott országgá vált, a kormány pedig ahelyett, hogy összefogott volna, szanaszét szakadt az egoizmus és a pitiáner nézetkülönbségek miatt, amelyek a katasztrofális katonai kudarcokhoz is hozzájárultak, a csatamezőkön és a tengeren egyaránt. A fasizmus sikerének és az európai demokrácia eltűnésének esélye már nem volt elképzelhetetlen.

Az ülésteremben aznap lefolytatott emlékezetes vitáinak magvait öt nappal korábban vetette el az a hír, hogy Nagy-Britannia nekikezdett a csapatai kiürítésének a norvég Trondheim kikötőjéből, miután a háború során először komolyabb náci támadás érte őket. Leo Amery és Lord Salisbury felügyelőbizottságának a tagjai, akik konzervatív képviselőkből és lordokból álltak, és az volt a céljuk, hogy az ellenőrzésük alatt tartsák a kormányt az Összpárti Parlamenti Akciócsoporttal együtt – amely hasonló indíttatásból alakult meg, de a liberális Clement Davies parlamenti képviselő vezetésével –, megegyeztek abban, hogy vitát fognak indítványozni az első náci összecsapások idején elkövetett baklövésekről, és hogy a viták alatt végre megszabadulnak attól a vezetőtől, akit alkalmatlannak éreztek.

Chamberlain először május 7-én, délután 15.48-kor kezdett beszélni „A hadviselésről”, a kétnapos vita első napján. A szavai, a kármentési kísérlete egyáltalán nem erősítették meg a pozícióját vagy oszlatták el azokat a félelmeket, hogy Nagy-Britannia a vesztébe rohan. Ehelyett azt támasztották alá, hogy fáradt és védekező pozícióba kényszerült, hogy olyan ember, aki csak felgyorsítja hazája bukását. „Elkeseredetten és magába zuhanva” védekezett, ahogy egy kommentátor fogalmazott később, miközben az ellenfelei sokkal emlékezetesebb jelszavakat vágtak hozzá. Ezeket a szlogeneket jól ismerte, mivel ő maga találta ki őket: „Békét a mi időnkben!” (az egyik elbizakodott ígérete egy évvel korábban) és „Lekéste a buszt!” (amivel a Hitler elmulasztotta lehetőségre célzott, hogy egész Európát lángba borítsa). Ezek most kézigránátként robbantak fel a lába előtt.

Azt a halk támogatást, amelyet Chamberlain a beszéde alatt kapott, Arthur Greenwood munkáspárti képviselő „szintetikusként” írta le, mivel a Ház hangulata még soha nem volt ellenségesebb: „Fel volt zaklatva. Ingerült volt; sőt, több mint ingerült; neheztelő”.

Miután Chamberlain visszaült a helyére, Sir Roger Keyes, a konzervatív parlamenti képviselő és admirális vonult a pulpitushoz színpadiasan, teljes díszegyenruhában, és csendre intette a Házat. A miniszterelnök régi kritikusa előadta a kormány „döbbenetes alkalmatlanságának történetét”. Pontosan tudta, miről beszél: a saját bőrén tapasztalta meg a baklövéseket.

Majd Clement Attlee, az ellenzéki Munkáspárt vezetője következett a felszólalók sorában. Ő ugyan nem a szónoki bravúrjaival szerzett hírnevet, de ez a téma láthatóan megihlette, és maró gúnnyal beszélt a kormány „hozzá nem értő” döntéseiről:

 

Nem csak Norvégiáról van szó. Norvégiában csupán összeadódik az összes többi elégtelenség. A nép azt mondja, hogy olyan emberek felelősek az ügyek intézéséért, akiknek karrierje a kudarcok szinte megszakítatlan sorából áll. Norvégia követi Csehszlovákiát [sic] és Lengyelországot. Mindenütt a „túl késő” esete áll fenn. A miniszterelnök korábban lekésett buszokról beszélt. Mi van azokkal a buszokkal, amelyeket ő és a társai késtek le 1931 óta? Az összes békebuszt lekésték, de a háború buszát elérték. A nép úgy gondolja, hogy ezek az emberek, akik folyamatosan roszszul ítélték meg az eseményeket, ugyanazok az emberek, akik azt hitték, hogy Hitler nem fogja megtámadni Csehszlovákiát, akik azt hitték, hogy Hitler le fog nyugodni, láthatóan nem ébredtek rá, hogy Hitler meg fogja támadni Norvégiát.

 

Május 7-én, nem sokkal éjfél előtt Chamberlain sorsa már megpecsételődött, de sokaknak úgy tűnt, hogy a miniszterelnök ezt nem ismeri fel. Ez a vakság nem volt újdonság. John „Jock” Colville, Chamberlain főtitkára azt írta a naplójába 1940. május 6-án: „A miniszterelnököt nagyon lesújtották az ellene intézett sajtótámadások… Szerintem valamiféle furcsa hiúságtól és önértékelési problémától szenved, amely még Münchenben ütötte fel a fejét [célzás 1938 szeptemberére, amikor Chamberlain a külső megítélés szerint Hitler összes követelésének engedett, ő viszont úgy értékelte, hogy kialkudta a békét], és a rengeteg sérelem ellenére azóta is virágzik”.

 

Szóval eljött május 8-ának reggele, a vita második és egyben sorsdöntő napja, és Chamberlain a lemondástól való egyértelmű vonakodásának légkörében gyűlt össze ismét a parlamentben a felügyelőbizottság és az Összpárti Parlamenti Akciócsoport. Úgy döntöttek, hogy kikényszerítenek egy olyan divíziót a Házban, amelyben a tagokat felkérik, hogy szavazzanak, és Herbert Morrison munkáspárti képviselő magyarázata szerint „jelezzék, hogy elégedettek-e az ügyek intézésével, vagy neheztelnek az ügyek intézésének módja miatt”: más szóval, az volt a cél, hogy végső csapást mérjenek rá, amellyel megfoszthatják Chamberlaint az ahhoz elegendő számú támogatótól, hogy hatékonyan folytathassa vezetői munkáját.

A hír eljutott a kormány fegyelmi frakcióvezetőihez is, akik eszeveszett kampányba kezdtek, hogy támogató szerződéseket kössenek a különböző szavazóblokkok tagjaival. Colville leírta a naplójában, hogy a konzervatívok vezetői „arról beszélnek, hogy átalakítják a kormányt, és komoly tárgyalásokat kezdeményeznek olyan lehetőségekről, mint például egy alku ([Lord] Halifax és [Herbert] Morrison között), míg az ellenzéki Munkáspártot arra fogják felkérni, hogy lépjenek be a kormányba, cserébe olyan kormánypárti nagykutyák kiejtéséért, mint Sam Hoare, Kingsley Wood, [Sir John] Simon stb., de csak azzal a feltétellel, hogy a vezetés Chamberlain kezében marad”.

 

A tőrök tehát előkerültek a hüvelyükből, és különösen élesek voltak, amikor a Ház délután 14.45-kor ismét összegyűlt, hogy folytassák a hadviselésről szóló vitát.

A Herbert Morrison munkáspárti képviselőhöz intézett kérések, hogy ne ossza meg a Házat, süket fülekre találtak. A munkáspárti képviselők már meghozták a döntésüket: nem fognak olyan kormányt szolgálni, amelyet „az az ember”, Chamberlain vezet. Morrison egy szenvedélyes, húsz perces felszólalást tartott arra biztatva a Ház tagjait, hogy szavazzanak a lelkiismeretükre hallgatva, és hogy gondolkozzanak el mélyen azon, hogy Nagy-Britannia képes lesz-e jelenlegi formájában megmaradni, tekintve, hogy egy alig nyolc hónapos háború is mennyire megviselte. Az üzenete egyszerű és egyértelmű volt: nemcsak Chamberlainnek kell mennie, de azoknak is, akik támogatták a békéltető politikáját, ezt a téves meggyőződést, amely az 1930-as években meghatározta a brit politikát Németországgal szemben – konkrétan azt, hogy ha egy diktátort jóllakatnak, az elégedetten visszavonul a barlangjába.

Mennie kell tehát Sir Samuel Hoare-nak is (a légügyi miniszternek) és Sir John Simonnak is (a pénzügyminisztérium kancellárjának).

A lemondás lehetősége nyitva állt Chamberlain előtt. A rengeteg támadástól legyengülve biztosra lehetett venni, hogy élni fog vele. De ő továbbra is ellenállt, a helyén maradt, és csak néha pillantott fel a becsmérlés és az éles rágalmak záporában. Amikor végre talpra állt – mint azt Hugh Dalton munkáspárti képviselő feljegyzései rögzítették –, dühödten „ugrott fel, kivicsorította a fogait, mint egy sarokba szorult patkány, és azt kiáltotta: »Elfogadom a kihívást, és felkérem a barátaimat, mert még mindig van pár barátom a Házban, hogy ma este támogassák a kormányt a parlamentben«”.

Az, hogy Chamberlain képtelen felfogni az országát fenyegető helyzet súlyát, csak még jobban felhergelte az ellenfeleit a Házban, és hamarosan mindkét oldal tagjai elkezdtek talpra ugrani, hogy megpróbálják elkapni a házelnök tekintetét, és szóhoz jutni. Olyan bekiabálások visszhangoztak a nagyteremben, hogy „Menjen!” és „Mondjon le!”, de Chamberlain rendíthetetlen maradt. Egyértelműen látszott, hogy szükség van még egy utolsó, megsemmisítő csapásra, és erre egy tökéletesen alkalmas ember lépett elő.

A felbolydult nagyterem elnémult. David Lloyd George, a korábbi liberális és szintén háborús miniszterelnök eleinte visszafogottan, majd egyre indulatosabban ostorozta Chamberlaint, amiért képes volt kitenni Nagy-Britanniát „a legrosszabb stratégiai pozíciónak, amelybe ez az ország valaha is jutott”. Lezárásul egy közvetlenül Chamberlain lelkiismeretéhez intézett felszólítás szolgált: „Mutasson példát áldozatvállalásban, mert ebben a háborúban semmi nem járulhat hozzá többel a győzelemhez, mint az, ha lemond a hivatali tisztségéről”.

A felszólaló felesége, Margaret Lloyd George egyetértően bólogatva hallgatta férjét a karzatról, és később azt írta a naplójába:

 

Annyira örülök, hogy a férjemnek benne volt a keze Chamberlain kipenderítésében. Még soha nem láttam ilyen jelenetet, a Ház eltökélte, hogy megszabadulnak tőle, & Sir John Simontól & Sam Hoare-tól… A hujjogatás, ami követte, rettenetes volt & a „Menj, menj!” kiáltások is. Még soha nem láttam miniszterelnököt, aki ilyen körülmények között vonult volna vissza. Balszerencsét hoz ránk, & a Tory Párt München óta azt mondogatja, hogy „Megmentett minket a Háborútól”. Szegénykéim, ez biztosan felnyitotta a szemüket.

 

A vita még éjszaka is dühöngött. Chamberlain nem adta meg magát könynyen. Alig pár héttel később ismerte be a naplójában először, hogy „komoly fájdalmakkal” küzd a bélrákja miatt, amely alig néhány hónappal később a halálát okozta. Lehet, hogy a szíve mélyén tudta, hogy ez a pillanat az utolsó lehetősége arra, hogy később ne őt hibáztassák Európa, a demokrácia és a brit életmód összeomlásáért. De az is lehet, hogy volt egy másik, rejtélyesebb oka is a vonakodásának.

 

Pár hellyel arrébb egy olyan ember ült ugyanazon az első padon, aki valójában sokkal nagyobb szerepet játszott az előző havi norvégiai hadjárat kudarcában, amelynek során 1800 embert, egy anyahajót, két cirkálót, hét rombolót és egy tengeralattjárót veszítettek el.

Winston Spencer Churchill, az Admiralitás Első Lordja volt az ország katasztrofális haditengerészeti stratégiájának a legfőbb kiötlője. De így, hogy mindenkinek a figyelme kizárólag a miniszterelnökre összpontosult, és még nem jött el az ideje, hogy ő is felszólaljon, Churchill kívül maradt a tűzvonalon, a megfelelő pillanatot várta, és ügyelt arra, hogy az ujjlenyomatai ne kerüljenek rá a gyilkos fegyverre.

Winston nem volt népszerű. Sőt, akkoriban komikus alaknak számított, egoistának tartották, „félvér amerikainak”, akit az egyik konzervatív miniszterelnök, Sir Henry „Chips” Channon megfogalmazásában csak egyvalami érdekelt: önmaga. Most, amikor Nagy-Britanniában a hivatalos adatok szerint 3500 kocsma és szálloda, több mint 1500 előadóterem és létesítmény és huszonöt utca viseli a nevét, és az arca a söralátétektől kezdve egészen a lábtörlőkig mindenen megtalálható – nem beszélve az Amerikai Egyesült Államok elnökének Ovális Irodájában időről-időre megjelenő mellszobráról –, ezt már nehéz elképzelni, de 1940 májusában a legtöbb ember fejében mi sem állhatott volna távolabb a biztos kéz fogalmától, mint ő. A pártjában sokan még mindig köpönyegforgatónak tartották, amiért „átkelt a túloldalra” – 1904-ben átállt a konzervatív oldalról a liberálisra, majd 1924-ben visszatért a konzervatívok közé –, de Churchill mindennek ellenére eddig megingathatatlanul lojális volt Chamberlainhez. És ezen a napon is, amikor Lloyd George beszédének közepén önként ajánlkozott céltáblának a miniszterelnök helyett: „Teljes felelősséget vállalok mindenért, amit az Admiralitás tett, és az összes következmény is engem illet”.

Lloyd George, akinek a lendületét Churchill megakasztotta, azonnal rávágta: „Tiszteletre méltó. Egy úriember ne hagyja, hogy légvédelmi bunkerként használják, hogy megvédje a repeszektől a kollégáit”.

Churchill mea culpáját egy hamis megmentőakció első lépésének szánta, amelyről előre tudni lehetett, hogy kudarcot vall, viszont megnyeri vele magának a hallgatóságot a megindító lojalitása miatt – ez nagyszerű lehetőségnek ígérkezett annak bemutatására, hogy milyen „miniszterelnökös” tud lenni, ha igyekszik, tehát arra is, hogy ceruzával felírhassa a nevét egy sötét lóra a versenyben.

Amikor végre eljött az ideje, hogy ő is felszólaljon, méghozzá meglehetősen hosszasan, a lázadók várakozóan előrehajoltak a rosszallás halhatatlan szófordulataira számítva, de Churchill semmi felejthetetlent nem ejtett ki a száján, semmi olyasmit, amit akár maga Chamberlain ne mert volna belevésetni a saját sírkövébe. Ehelyett egy olyan feltűnően halovány dicsérettel rukkolt elő, hogy pontosan azt érte el vele, amit akart: túl keveset, túl későn. Azt a megváltó szónoklatot, amelyet előadhatott volna, láthatóan egy másik napra és másik órára tartogatta. Ugyanis ekkor már fortyogtak benne olyan beszédek, némán elpróbálgatott mondatfüzérek, amelyek egy másik, fontosabb célt szolgáltak az eljövendő napokban, de ezeket ekkor nem pazarolta el.

Mire leült, talán csak egyet ért el a felszólalásával: hogy a saját csillaga, ha nem is ragyogott fényesen, veszített valamennyit a kopottságából egy olyan pillanatban, amikor az összes többi kihunyt.

Ezért, amikor a házelnök felszólította a Házat a szavazásra, a legtöbb jelenlévő fejében nem maradt kétség. Chips Channon ezt így idézte fel:

 

Végignéztük, ahogy a lázadók kivonulnak az ellenzéki folyosóra […] „Árulók”, kiabáltuk utánuk, „Patkányok”. „Bólogató Jánosok”, válaszolták ők […]. „281 a 200 ellen” […]. Sokan azt kiabálták, hogy „Mondjon le, mondjon le!” […], és az a vén majom, Josh Wedgwood lóbálni kezdte a karját, és elénekelte az Uralkodj, Britanniát. Harold Macmillan is csatlakozott hozzá, de lehurrogták. Neville megtörtnek tűnt a baljós alakok mögött, és ő állt fel elsőként. Az arca komor, elgondolkodó és szomorú volt […]. Aznap senki nem biztatta, mint München előtt – csak egy magányos kisembernek látszott, aki minden tőle telhetőt megtett Angliáért.

 

Noha Chamberlain éppen hogy csak, de győzött, a saját pártja bizalmát elveszítette, mivel negyvenegy konzervatív parlamenti képviselő szavazott a kormány ellen. A legfiatalabb John Profumo volt, aki alig huszonöt évesen kisurrant a barakkjából, hogy szavazhasson, és akit később keményen megrótt a tory pártvezető, David Margesson: „Maga végtelenül megvetésre méltó kis szardarab […], élete végéig szégyellni fogja, amit tegnap tett”. Így, hogy a konzervatív többség alig nyolcvanegy főre apadt, nem maradt helye a vitának. Egy nyilvános kampányra volt szükség, olyasmire, amilyenre Chamberlain személyi titkára, Jock Colville gondolt, aki megjegyezte, hogy milyen „gusztustalannak” találta, „hogy mindenki a belső politikai válságra összpontosította az energiáit (à la française) ahelyett, hogy Hitler holnapi lépéséről is ejtettek volna szót”. Egy új vezetőt kellett találni. De kit? Ki lett volna érdemes erre?

És ki állt készen?

A belpolitikai csatározások elkendőzték azt az elkeserítő helyzetet, amelyben Nagy-Britannia találta magát. Nemcsak arra lett volna szüksége, hogy a Konzervatív Párt összefogjon, hanem az ellenzéki pártok és a fegyveres erők összefogására is; az utóbbinak nem sikerült az együttműködés az első katonai vereség idején, amely olyan hirtelen vetett véget az elmúlt nyolc hónap úgynevezett „furcsa háborújának” Lengyelország német lerohanása óta.

Channon megjegyezte a naplójában, hogy a „pletykák és intrikák, cselszövések és ellencselszövések” kezdtek elharapódzni a politikai vezetők között. De nem az előző napokban olyan nagy arányban megvédett és dicsért Churchill volt az, aki a Konzervatív Párt támogatását élvezte, hanem egy olyan ember, aki le sem ülhetett az Alsóház egyik oldalán sem. Egyetlen nevet tekintettek Chamberlain magától értetődő utódjának, Lord Halifaxet, az akkori külügyminisztert és a Lordok Házának tagját, aki csendben figyelte az eseményeket a nemesi karzatról a többi lord, nagykövet és Nagy-Britannia szövetséges országainak vezető tisztviselői között.

A legnagyobb akadály Halifax és a hatalomátvétel között magában az alkotmányban rejlett. A brit parlamentáris rendszer egyedi sajátossága, hogy aki helyet kapott a Lordok Házában, az nem választható meg parlamenti képviselőnek az Alsóházba. Tehát ha Lord Halifax miniszterelnöki posztra pályázott volna, az komoly alkotmányjogi problémákat vetett volna fel.

Halifax életrajzírója, Andrew Roberts megírta, hogy a külügyminiszter és a miniszterelnök május 8-án, a vita második napján futólag tárgyalt arról a koráb ban elképzelhetetlen fejleményről, hogy esetleg Halifax fogja továbbvezetni az országot. Chamberlain „egyértelművé tette, hogy amennyiben lemondásra kényszerül, azt szeretné, ha Halifax venné át a helyét”, de amikor május 9-én, kedden folytatták a megbeszéléseket, Lord Halifax válasza nem az volt, amire számítottak. A naplójában megírta, hogy a miniszterelnök megkérte, hogy menjen el a Downing Street 10-be délelőtt 10.15-kor, ahol Chamberlain azt mondta neki, hogy „úgy gondolja, ezt a pozíciót az alsóházi divízió nem fogja így hagyni, és kulcsfontosságú lenne a kormány iránti bizalom visszaállítása”. Chamberlain ismét visszatért a lecserélésének témakörére, amire Halifax azt válaszolta (a naplója szerint), hogy „ha rajtam múlna, ő [Chamberlain] maradhatna a kormányban. Az összes érvet felhoztam magam ellen, ami eszembe jutott, és jelentős hangsúlyt fektettem arra, milyen nehéz helyzetben lenne egy olyan miniszterelnök, aki képtelen kapcsolatot teremteni az Alsóház tömegközéppontjával”.

Megbocsátható, ha ebben az ember némi álszerénységet szimatol, mivel Halifax ezt követő tettei azt sugallják, hogy nagyon is szívesen tartotta volna a kezében a hatalom eszközeit. A naplójában megjegyezte, hogy „A beszélgetés és [Chamberlain] feltételezhető gondolatmenete komoly hasfájást okozott nekem. Ismét elmondtam neki, mint már egy nappal korábban is, hogy ha a munkáspártiak azt állítják, hogy csak alattam hajlandóak szolgálni, én meg fogom mondani nekik, hogy nem állok erre készen”.

Hasfájás? R. A. „Rab” Butler konzervatív képviselő egy ettől nagyon eltérő beszélgetést írt le, amelyet az agyafúrt Halifaxszel folytatott azután, hogy az utóbbi találkozott Chamberlainnel:

 

[Halifax] azt mondta nekem, hogy úgy érzi, alkalmas lenne a feladatra. És úgy gondolja, hogy szükség lenne egy Churchillt viszszafogó erőre. Lehetne ezt az erőt hatékonyabban kifejteni, mint miniszterelnökként vagy Churchill kormányának minisztereként? Még ha az előbbi mellett is döntene, Churchill képességei és tapasztalata lehetővé tennék, hogy ennek ellenére ő „vezesse a háborút”, és Halifax pozíciója gyorsan egyfajta tiszteletbeli miniszterelnökséggé változna.

 

Halifax minden tiltakozása ellenére ez hihetőbb oknak tűnik egy olyan szerep visszautasítására, amely a siker csúcspontjának számít a brit politikában. Halifax vonakodása alapvetően a Lordok Házában betöltött pozíciójából fakadt, ami megakadályozta, hogy az Alsóház miniszterelnöke lehessen. És így mihez kezdhetne Halifax az ország vezetőjeként?

Ha megkapta volna Nagy-Britannia vezetőjének a titulusát, de gyakorlatilag semmilyen hatalommal nem rendelkezett volna, és emellett Churchill is folyamatosan gyengítette volna a pozícióját, akiről tudta, hogy jobb stratéga és katonai vezető nála, az nem lett volna csábító lehetőség egy olyan rangú és önérzetű embernek, mint Halifax. De hogyan tévedhettek ekkorát a politikustársai a szándékaival kapcsolatban? A Lordok Halifaxet akarták, VI. György király Halifaxet akarta, még a Munkáspárt is őt szerette volna. Úgy kezdett tűnni, hogy egy olyan embert támogatnak, aki hirtelen minden érdeklődését elveszítette a pozíció iránt, legalábbis az adott körülmények között.

Így történhetett, hogy Churchill neve elképesztő módon a lista elejére került.

Micsoda fordulat! Amit pár nappal korábban még elképzelhetetlennek tartottak, az hirtelen reális lehetőséggé vált. De senki nem vette félvállról ezt a javaslatot Churchill talányossága miatt, aki egy összeegyezhetetlen elemekből álló ötvözetnek tűnt: egy mutatványos volt, hetvenkedő, viharedzett, költő, újságíró, történész, kalandor, búskomor ember, valószínűleg alkoholista, kétségbevonhatatlanul nyugdíjaskorú, akinek hatvanöt évesen az állandó kudarc tűnt a legfőbb jellegzetességének, aki megbízhatóan félreértelmezi az előjeleket, túl gyakran hoz rossz döntéseket, és túl gyakran teszi ezt olyankor, amikor nagyon-nagyon jó döntéseket kellene hoznia. Az első világháború alatt az Admiralitás Első Lordjaként elkövetett hibái miatt veszedelmes háborús bajkeverőnek tartották (alapvetően azért az emberi katasztrófáért, amelybe a gallipoli hadjárat torkollt a törökök ellen a Dardanellákon, és amelyben 45 000 brit állampolgár vesztette életét), az utolsó tíz évének nagy részét a saját megfogalmazásában „a vadonban” töltötte egy sor újabb hibás döntés után, beleértve az indiai Home Rule mozgalom ellenzését és a walesi bányászsztrájk durva válságkezelését.

Természetes, hogy Churchill ennyi hiba után kétségeket táplált a saját alkalmasságával kapcsolatban. Sőt, ha a hibái méretét tekintjük, sokkal furcsább – és lélektanilag életszerűtlenebb – lett volna, ha nem így van. Churchill tudta, hogy nem tökéletes. Tudta, hogy a karrierjének ezen a pontján hányszor tréfát csinálnak majd belőle, és hány karikaturistának fog örömet okozni: ezt sokan, akik csak tudják, hogy mivé vált, meglepőnek tartanák. Bár a becsvágyához nem férhetett kétség – gyermekkora óta vágyott a miniszterelnöki pozícióra, hogy beteljesíthesse azt a családi elképzelést, amelyet néhai apjának, Randolphnak nem sikerült –, tudta, milyen ügyetlenül kezelte a korábbi kríziseket, és milyen sok emberéletbe kerültek a hibái. De ha ő maga negatívumként is értékelte az önmagában való kételkedést – gyakran beszélt arról, hogy egy vezetőnek határozottan kell tettekre váltania a jól tájékozottságon alapuló vízióját –, nekünk nem feltétlenül kell egyetértenünk vele, mert amíg az önmagunkban való kételkedés nem bénító hatású, addig lehetővé teszi, hogy más nézőpontok is megfelelő hangsúlyt kapjanak, és ez kulcsfontosságú lépés lehet minden józan döntéshozási folyamatban.

Winstont általánosságban olyannak láthatták akkoriban, amilyennek Sir Edmund Ironside, a birodalmi vezérkar főparancsnoka, aki a naplójában is írt vegyes érzelmeiről: „Az egyetlen ember, aki követheti [Chamberlaint], természetesen Winston, de ő túl kiszámíthatatlan, bár megvan benne a zsenialitás ahhoz, hogy végigvigye a háborút”.

Ráadásul, bár az előléptetést ez sem tette biztossá, az egyik, amelyben Winston egyértelműen előnyt élvezett Halifaxszel szemben, a személyes háborús tapasztalata volt. A katonai érdemei – hiszen a búr háborúban és az első világháborúban is szolgált, és újságíróként is részt vett néhány csatában –, az összes ballépése ellenére is minden szempontból elismerésre méltóbbak voltak a külügyminiszterénél, aki nem sokat tudott a harcokról vagy akár a háborús stratégiákról, és aki alig egy hónapon belül be is bizonyította, milyen tájékozatlan katonai ügyekben: Roberts leírta, hogy amikor Halifaxet megkérdezték, hogy „egy trodheimi támadás eredményesebb lett volna-e a narvikinál, akkor kénytelen volt beismerni, hogy nem elég kompetens ennek a kérdésnek a megválaszolásához”.

Halifax azért is kapott egy rossz pontot, mert a közvélemény rosszallása ellenére támogatta az engedékenység politikáját. Még akkor is, amikor Hitler kielégíthetetlenségére már fény derült, szilárdan kiállt a békébe, a szinte bármi áron fenntartott békébe vetett hite mellett.

A küzdőtérről feltűnően hiányoztak a további esélyes versenyzők. Még Anthony Eden népszerűsége is megzuhant. 1939 márciusában Edent a nép 38%-a támogatta egy olyan közvélemény-kutatás szerint, amelyben a lehetséges miniszterelnökök esélyeit mérték fel, szemben Churchill és Halifax 7%-ával. Miután Chamberlain engedékeny politikája miatt lemondott a külügyminiszteri posztról, a birodalmi ügyek államtitkáraként tért vissza a kormányba, de ez az alacsonyabb pozíció ennél a válaszútnál kizárta őt a lehetséges vezetők közül.

Így, hogy Halifax kezdett meghátrálni a feladat elől, Churchill elkezdett úgy masírozni, olyan arcot vágni és úgy beszélni – főleg úgy beszélni –, mint egy vezető.

Hogy lopva elősegítse a célját anélkül, hogy ez nyilvánvaló lenne, Churchill május 9-én több hűséges támogatójával is találkozott. Eden is csatlakozott hozzá az Admiralitásnál, és miközben Churchill borotválkozott, „előadta nekem [Edennek] az előző este történteket. Úgy gondolta, hogy Neville nem lesz képes maga mellé állítani a Munkáspártot, és hogy nemzeti kormányt kellene kialakítani”.

Churchill ezután régi barátját, Lord Beaverbrookot fogadta, a nagy hatalmú sajtóbárót, aki megkísérelt egyértelmű választ kihúzni belőle a vezetői poszttal kapcsolatban. Churchill ekkor sem volt hajlandó kiadni semmit, csak azt mondta: „Én bármilyen miniszter alatt hajlandó vagyok szolgálni, aki képes végigvinni a háborút”.

Churchill Edennel és Sir Kingsley Wood tárca nélküli kormányminiszterrel ebédelt aznap. Wood világossá tette, hogy ő az Admiralitás Első Lordjának a miniszterelnökségét támogatja, és arra biztatta, hogy „ha megkérdezik, tegye egyértelművé az óhaját [a sikerre]”. Mint azt Eden felidézte, „meglepett, hogy ott találtam Kingsley Woodot, aki arra figyelmeztetett minket, hogy Chamberlain Halifaxet akarja utódjául, és azt, hogy ebbe Churchill is belemenjen. Wood azt javasolta: »Ne menjen bele, és ne mondjon semmit«. Engem megdöbbentettek Wood szavai, mivel korábban annyira Chamberlain embere volt, de ez jó tanácsnak tűnt, és én is támogattam”.

Chamberlain, aki közben eldöntötte, hogy visszalép, aznap délután 16.30-ra a Downing Streetre hívatta Halifaxet és Churchillt.

E történelmi találkozó egymásnak ellentmondó beszámolói egyfajta legendává váltak. Csak annyit tudunk biztosan, hogy jelen volt Neville Chamberlain, Lord Halifax, Winston Churchill és a párt vezetője, David Margesson. A miniszterelnök azért hívta őket össze, hogy tájékoztassa mindhármukat a lemondásáról, és hogy eldöntse, kinek a vállára hulljon az ország vezetésének a feladata. Az eseményekről szóló beszámolók közül Halifax naplóbejegyzése a legközvetlenebb. Ő felidézi, hogy Chamberlain megerősítette a lemondási szándékát, de nem jelezte, kit szeretne látni a nyomdokában, csak annyit mondott, hogy „bármelyik férfi alatt boldogan szolgálna”. Ami a Munkáspárt vezetőit érinti – akiknek a kezében volt a gyeplő bármilyen egységes kormány összetételét illetően –, ők aznap Bornemouth-ba készültek a nagygyűlésükre, úgyhogy a kormány engedménye, miszerint bármilyen új adminisztrációban jelentős helyet kapnak, azt jelentette, hogy a döntéseket gyorsan kell meghozni.

Halifax elviselhetetlennek tartotta a nyomást. Felidézte, hogy „a hasfájásom folytatódott”, és úgy tűnt, mintha a teste fizikailag tiltakozott volna a vezetői pozíció ellen. És nem csak azon gondolkozott, hogy hogyan „viszonyulnak Winston adottságai a saját[jához]”, hanem arra a kérdésre is visszatértek, hogy vajon milyen pozícióba is kerülne pontosan, ha elfogadná a vezetői posztot: „A Védelmit Winston vezetné […], és nekem [felsőházi tagként] nem lenne szavam az Alsóházban. Ennek elkerülhetetlenül is az lenne az eredménye, hogy mivel mindkét létfontosságú kapcsolódási ponton kívül ragadnék, nagyon sebesen egy többé-kevésbé tiszteletbeli miniszterelnökké válnék, aki egyfajta félhomályban él azoknak a dolgoknak a közvetlen közelében, amelyek igazán számítanak”. A helyzetnek ezt az éleslátó összefoglalását egy meglehetősen karcos vélemény követte arról, hogy Winston „megfelelően tiszteletteljes és szerény arckifejezéssel azt mondta, nem tudja nem átérezni annak a súlyát, amit mondtam, és a miniszterelnök vonakodva, Winston pedig láthatóan sokkal kevesebb vonakodással azzal fejezték be, hogy elfogadják a nézeteimet”. Ezt a beszámolót egy naplóbejegyzés is alátámasztja, amelyet ugyanazon a napon írt le a Külügyminisztérium állandó titkára és egyben Halifax jobbkeze, Sir Alexander Cadogan.

Talán Churchill összefoglalója a legkevésbé megbízható mind közül. Ő pontatlanul másnapra, május 10-re dátumozta a találkozóját a memoárjában, A gyülekező felhőkben (The Gathering Storm, nem jelent meg magyarul). A rá jellemző churchilli lendülettel írta meg, mi történt a Chamberlain többrétegű kérdését követő pillanatokban – „Lát arra bármilyen okot, Winston, hogy ezekben az időkben egy nemesből ne lehessen miniszterelnök?” –, amikor is Winston „csendben maradt [és] nagyon hosszú szünet következett. Mindenképpen hosszabbnak tűnt annál a két percnél, amelyet a fegyverszünet napján tartott megemlékezéseken lehet tapasztalni”.

Azt szerette volna megörökíteni a történelemnek, hogy ez a hallgatás olyan hosszúra nyúlt, hogy Lord Halifax erős késztetést érzett arra, hogy megtörje, és idegességében hosszan magyarázza, hogy miért nem lehet belőle miniszterelnök. David Margesson szerint viszont Halifax azonnal megtörte a csendet azzal, hogy Churchill alkalmassága mellett érvelt háborús fővezérként.

Akár volt csend, akár nem, a megegyezés megszületett. Sir Alexander Cadogan feljegyezte a naplójába, hogy ezen a ponton „[Margesson] és a többiek úgy érzik, hogy a Ház közhangulata [Churchill] felé hajlik. Ha N. C. [Chamberlain] benne marad [a kabinetben] – mint arra készül is –, a tanácsai és az ítélőképessége segíteni fogják Winston munkáját”. És ezzel készen álltak arra, hogy kieresszék az oroszlánt a ketrecéből. Amikor a tárgyalásoknak vége lett, Chamberlain leült a Munkáspárt Clement Attlee-jével és Arthur Greenwoodjával este 18.15-kor. A két férfi megerősítette, hogy hajlandóak csatlakozni a Nemzeti Kormányhoz, de azt gyanították, hogy a Munkáspárt nem fog belemenni, hogy Chamberlain alatt szolgáljon, úgyhogy konzultálniuk kell majd a párt vezetőjével, amikor másnap odaérnek a párt bornemouthi nagygyűlésére.

Mindeközben Halifax és Churchill kivonultak a Downing Street 10. kertjébe teázni. Churchill felidézte a memoárjában, hogy „semmi különösről” nem beszélgettek ezt követően, mielőtt visszatért volna az Admiralitáshoz, hogy felkészüljön az előtte álló feladatra. Aznap este ismét Anthony Edennel vacsorázott, és elmesélte neki a nap drámai eseményeit. Azt mondta, abban reménykedett, hogy „NC [Chamberlain] marad, és ő fogja vezetni az Alsóházat és a pártot is”. Arra számítottak, hogy Chamberlain másnap délután nyújtja be a lemondását a királynak azzal a javaslattal, hogy Churchillt nevezze ki a helyére. És ami még érdekesebb volt, Winston nemcsak miniszterelnök lett, hanem az újonnan létrehozott védelmi miniszteri címet is magának adományozta.

Bármi is legyen ezeknek a május 9-ei hosszú és intenzív megbeszéléseknek a kimenetele, egyvalamit biztosra lehetett venni: a háborút Winston Churchill fogja lefolytatni. És Churchill ideje egy pillanattal sem érkezett el korábban a kelleténél. Hitler akkor már csendben elkezdte felsorakoztatni a tankjait Hollandia, Belgium és Franciaország határán, készen arra, hogy végrehajtsa a Blitzkrieget, azt a villámháborút, amely annyira rémisztő kilátásnak ígérkezett, hogy a nagyhatalmak folyosóin hamarosan már egész Európa megadásáról kezdtek pusmogni, ha a könyörtelen náci hordák támadásba lendülnének.

Churchill ezt később így idézte fel: „Úgy éreztem, mintha magával a Végzettel sétálnék kézen fogva, és mintha az egész addigi életem csak felkészülés lett volna erre az órára és erre a próbatételre […]. Úgy gondoltam, hogy már eleget tudok hozzá, és biztos voltam benne, hogy nem fogok kudarcot vallani”. Immár az egész ország sorsa az ő kezében nyugodott, és amit kezdett vele, azt nyugodtan nevezhetjük rendkívüli teljesítménynek.